Sipos Gyula: Elégia egy somogyi vadkörtefához

Jaj, nékem az a legszebb, mégiscsak az a legszebb,

az a vadkörtefa, a félig lombjavesztett,

áll a legelő szélén, áll a tűnő időben,

nyája nélküli pásztor, szikár magános őrszem,

üszkös fekete ágak, fészket nem rejtő ágak,

úti pihentetői tovaszálló madárnak,

makacsul még a kék ég táblája felé nyúlnak,

s nem írnak, nem törölnek ezek a görcsös ujjak,

nem élnek, el sem múlnak, nem írnak, nem törölnek,

mondják a mondhatatlant, a minden szónál többet.

Ősz van, kései ősz van, fanyar-édes ízekkel

borzongató vizében fürdet a hűvös reggel,

a nap heve is enyhül, fáradt mosolya van csak,

éjszaka mellig ködben állnak a szénakazlak.

Ősz van, kései ősz van, tudom, elmúlik minden,

elmúlik ez a perc is, hogy az új megszülessen.

Szerelem teljessége! honnan támad e bánat,

hogy jajszót mondunk néked és jajszót a halálnak.

Nőnek még fák meg erdők, tölgyek, platánok, hársak,

nékem már ez marad meg örökre óriásnak,

ez a vadkörtefa, a félig lombjavesztett,

jaj, nékem ez a legszebb, mégiscsak ez a legszebb.