Émile Verhaeren: A szél

A végtelen vad réteken

novembert trombitál a szél,

a végtelen vad réteken

zúg-búg a szél,

garabonciásan útra kél,

és mindig új haragba fúj,

zúg-zúg a szél,

a vad novemberi szél.

A kutakon viharra vár

a vaslakat, s a csiga, zár

csikordul:

az utakon viharra vár

a vaslakat s a csiga, zár

zordul

azt mondja, hogy halál.

A szél a vízen nyargalász,

levél röpül nyomába száz,

a vad novemberi szél,

a szél haragja szétszed

minden picinyke fészket:

vasvesszővel dörömböl,

agg lavinát tépáz szilaj örömből,

üvölt a tél,

süvölt a szél,

a vad novemberi szél.

A nyomorult kis kalyibák

megfoltozott ablakja sír,

röpül a rossz újságpapír,

a szél mível most galibát

-      a vad novemberi szél! –

És te mit se tudva az időről,

a vén malom csak jár le-fel,

villanva kattog, kelepel,

a bús malom most szelet őröl,

a lisztje most a szél, a szél,

a szél,

a vad novemberi szél.

A régi pajta nyöszörög,

a vén templomtorony mögött,

recsegnek régi cölöpök:

sóhajt a gátor, a sikátor,

a bátor

szél vad zajától,

a vad novemberi szél zajától.

A temetőn a sírkeresztek

holtak kinyúló karjai,

lehullanak, a fejfa reszket,

a szél, a szél csavarja ki.

A vad novemberi szél,

a szél

halljátok, hogy sziszeg a szél

boszorkánylakta út a cél,

fagyot fütyöl, dühvel tele,

remegjetek, tarol a szél

a félelem és jaj szele.

Láttátok éjjel őt, ki oly vad,

letépte az égről a holdat,

remegtek rozoga faluk,

a megriadt nép nem aludt,

csak vacogott az ugaron,

mint a barom.

A végtelen vad réteken

bömböl a szél,

a vad novemberi szél.

/Ford.: Kosztolányi Dezső/