Z. Tábori Piroska: A nagyszakállú törpe

Volt egyszer egy szegény favágó. De bizony nem nagyon szerette a mesterségét, jobban szeretett volna szántó-vető gazdaember lenni. Egyszer, amint a fát vágta az erdőn, elébe ugrik egy nagyszakállú törpe és azt mondja: - Te szegény ember, adok én neked annyi aranyat, hogy földet és házat vehetsz magadnak. – Azt feleli a favágó: - Jó volna, de mit adjak cserébe? – Feleli a törpe: - Ami odahaza az asztalodon fekszik, azt add nekem. – Gondolta a szegény ember, az csak nem lehet drága dolog, ami az asztalon hever, hát odaigérte a törpének. Az meg jókora aranydarabot adott néki.

Hazamegy a szegény ember, hát egy ici-pici kislány fekszik az asztalon. Bizony búsult nagyon, de hát odaigérte, oda is kellett adnia a törpének. Kinálta ugyan, hogy inkább vigye el a fiát, az már nagyobb is, több hasznát veszi, de a törpének csak a kislány kellett.

Telt, mult az idő, felnőtt a szegény ember fia, erős legény lett belőle s akkor elindult, hogy ő bizony megkeresi az édes hugát. Hiába marasztalta az édesapja, nem maradt. Csak a favágó-baltát vitte magával az útra.

Megy, megy, jó sokáig, egyszer csak egy nagy hegy oldalában sötét barlangot talál. Hát ott ül az édeshuga megláncolva és sír. Alighogy megcsókolják egymást, nagy morgás, dörgés hallatszik, jön haza a törpe. A legény hamar elbujt a barlangban, a lány meg nekilátott, hogy kifésülje a törpe bozontos szakállát, mert ez volt a kötelessége. Ahogy egy szálat meghúzott, a törpe nagyot ütött rája.

Nézi a legény, nézi, mérgelődik, hogy mit üti a csúf törpe az ő édes hugát, előugrik, s ahogy a lány marokra fogva tartja a törpe szakállát, a baltájával csak levágta. Hát, uramfia, ahogy levágta a törpe is holtan esett össze. A zsebéből előkerült a lánc kulcsa, megszabadult a rabságból a lány, a barlangban megtalálták a törpe kincsét is, hazavitték, másnak is adtak belőle és vígan éltek, míg meg nem haltak.