André Chénier: Elégia

Ó, ez te vagy! Te szép római lány, be várlak,
hová az este űz, e menhelyen, tenálad,
a várás majd megölt, s te késtél egyre még.
Dobogva leste a szivem lépted neszét.
E lágy keleti pamlag......................................
e tükrök, melyeket megszépített az arcod,
e fűszerrel tömött, illatos vánkosok,
melyeket annyiszor csodás tested nyomott,
e rojtszegély, melyet érintettél gyakorta,
e vázáknak saját-kezed kötötte csokra,
derűs nap alkonyán az édes esti lég,
vérem tüzelte mind: minden csöpp vérem ég.
Ó, soha ennyi tűz, ó soha ennyi mámor
nem izgatta szivem, mely elsorvad a vágytól.
Lakassa jól tehát sóvárgásomat a
meztelenség...mely a szépség maga.
Úgy kell, hogy keblemen, és szinte már ruhátlan,
e látvánnyal magad tápláld érzéki vágyam.
Kezdetben fékezi a forró ostromot
a két irigy karod, erőlködés, birok,
ajkad parancsszava vagy halk rimánkodása
a az ellenséges ing féltékeny akadálya.
Karom, mely zaklatóbb s fürgébb, mint a tiéd,
áttöri karjaid erőtlen gyűrűjét.
A csókjaim nyomán szádon, legyen haragvó
vagy félénk, elcsitul könyörgés és parancsszó.
Ruha, ing gyönyörű termeted őrei,
ronggyá fognak tüzes kezem közt foszlani.
S ha végleg győzök én, tűrnöd kell minden önkényt,
s hogy bálványozzalak, meg kell engedned önként,
s nem lesz más takaró végül bájaidon,
csak szenvedélyem és forró ajkam s karom.

/Ford.: Kálnoky László/