Kiss Jenő: Halálvágy

Túl értelmen, ahol még
alig csiráz az élet:
ott léptem jegybe véled
elrendelt, néma párom -
Most, ó, melléd omolnék,
hogy ringathass, szerethess,
de hol vagy, síri kedves:
halálom?

Rigóim messze szálltak,
s lebuktak mind a hattyúk,
a kotlóm: a Fiastyúk
sötét ketrecbe ül el -
avarban fekve várlak,
lesem: nem jössz-e - éjjel,
a fogyó hold jelével,
te hűtlen!

Ifjuságom - szép állat -
már nemsoká erdőkbe
iramlik s itt hagy földre
borulva teelőtted -
lerothadt glóriámat
az őszi földbe szántják:
serkenteni rest barázdát,
a földet.

Remény szebb korra nincsen,
a szél a fákba tépdes,
gyümölcsük húsa férges,
barnulnak és lehullanak -
s a földön, itt e priccsen,
milliók nyöszörögnek,
bús rabjai a rögnek
s a múltnak!

Elernyedt tenyeremből
kileng utolsó lepkém,
karomat zörgő repkény
igázza zöld bilincsként:
pillám a szélben megdől,
fasorként leng a szélben,
felugranék serényen,
de nincs miért.

Csak fekszem hát, s figyelmem
egy pontra vonva össze,
vigyázlak: nem te jössz-e
hol kútgém most fejet hajt:
mi szép volt életemben,
mi felfénylett rezegve,
a halvány két kezedbe
teszem majd -

Jöjj, s vesd meg hát az ágyam,
a test s a lélek álmos -
legyen felhő a vánkos,
s lepedő a kék ég:
hajad folyjon be lágyan,
hulljon szememre halkan,
mint áthatolhatatlan
sötétség...

(1933)