Mikor én kisgyerek voltam, többféle mesterséget tanultam, mint most. Az édesapámnak én voltam az újsághordója, az édesanyámnak én voltam a vízhordója. A húgom engem szalasztott medvecukorért, a nagyanyó tyúkja, ha elveszett, nekem kellett megkeresni. Én jártam őrletni a malomba, én talicskáztam haza a szőlőbül a cseresznyét s mikor a forgószél elkapta a nagyapám kalapját, nekem kellett utána bujdokolnom a hetedik utcába.
No, az igaz, hogy nem esett hiába a lótás-futás. Édesapám mindig megdicsért érte, ha jó kedvében volt.
- Derék gyerek vagy, sokra viheted még - szokta mondogatni. - Ha jól igyekszel, még kengyelfutó is lehet belőled.
Egyszer azt találtam mondani erre a biztatásra, hogy nem kengyelfutó leszek biz én, hanem hídpénzszedő.
- Hát ugyan miért szeretnél hídpénzszedő lenni? - nézett rám csudálkozva édesapám.
- Azért mert annak nem kell szaladozni. Egy helyben ül reggeltől estig, helyébe viszik még az ennivalót is.
Nem szólt erre semmit az édesapám, hanem ebéd után megfogta a kezem és kivezetett a kertbe.
- Gyere, mutatok valami szépet!
Biz az pedig nem volt valami szép, amit mutatott. A ribizkebokor tövében egy békácska kukucskált ki a moha közül. Éppen csak a barnás fejecskéje látszott, meg az egyik lába.
- Vigyázz, el ne ugrasd! - rántott vissza édesapám, ahogy közelebb hajoltam volna hozzá.
- Ugyan mi nevezetes van ezen az istenadta békán, hogy ilyen féltős? - tűnődtem magamban. Megtudtam mindjárt. Édesapám letessékelt az öreg bodzafánk alá, szemben a békácskával és kiadta a parancsot:
- Úgy ülj ezen a helyen, mint a hídpénzszedő a bódéjában. Meg se moccanj addig, míg a békácska el nem ugrik a helyéről. Ne félj, helyedbe hozzák az ozsonnát.
Ezzel édesapám otthagyott, én meg elnevettem magamat. Hiszen mire ő beér, akkorra a békácska a szomszédék kertjében számolgatja a legyeket.
No, ez valami hídpénzszedő béka lehetett, mert meg sem moccant. Káprázott bele a szemem, annyi ideig rajta tartottam, de a békula még csak nem is pislantott.
- Hm, ez az ostoba állat bizonyosan alszik - gondoltam magamban. S addig lestem az ébredését, míg magam is el nem aludtam. Álmomban hídpénzszedő voltam s olyan sokszor kinyújtottam a karomat, hogy utoljára már elhalt bele.
Az ám, mert a legyeket kergettem el magamról. Arra ébredtem föl, hogy az egyik nagyot csípett rajtam s azt zümmögte a fülembe:
- Vigyázz, hé, mert a békád vám nélkül mén át a Tiszán.
Ijedten ugrottam föl, de bizony a békácska még mindig állta az egy helyet. Hanem az ozsonnám már ott volt mellettem a füvön. Akkora mézeskenyér, hogy ha a lábamra ejtem, eltöri. Pedig a hídpénzszedőnek is szüksége van ám a lábára.
No, nem is ejtettem le a mézeskenyeret, hanem leküldtem még a méztelenjét is. Lassan morzsoltam, hogy tovább tartson, mert untam már magamat nagyon. Elzsibbadt minden porcikám s nem adtam volna egy körtemuzsikáért, ha beszaladhatok édesanyámhoz.
Az ám, de a békámnak nem volt szaladhatnékja. Nem annak még csak ozsonnázhatnékja se. Bizonyosan nagyon beebédelhetet délben.
Az utcánkban pedig nagy riadalom támadt. Dob pergett, duda nyekergett: bizonyosan medvetáncoltató járt arra. Elfutott a méreg, mikor eszembe jutott, hogy minden pajtásom ott ugrándozik most.
Mérgemben elkaptam egy legyet s odahajítottam a békának. Ennek már csak utána kap a lustája! Rá se nézett biz az. De még azt is eltűrte, hogy a legyet a feje tetejére ültessem tornászni.
De ez már csakugyan kihozott a sodromból. Megállj, hékás, majd megugratlak én! - gondoltam magamban s egy bodzafaággal megsuhintottam a békácskát.
- Indulj, békula!
Nem indult az most se, csak a feje tört le. Az ám, mert töltött csokoládé volt az egész békácska. Azért nem volt szabad közel mennem hozzá, hogy rá ne ismerjek.
Úgy álltam rajt bosszút, hogy megettem még a körme hegyét is. Aztán beoldalogtam az udvarba, de már a szobába szégyellettem bemenni.
Én nem mentem be, de édesapám kijött s csudálkozva kérdezett:
- Nini, vége a békapásztorságnak?
- Vége - hajtottam le a fejemet.
- Megunta a béka az egy helyet?
- Én untam meg, édesapám.
- Hej, fiam, hát még ha hídpénzszedő lesz belőled! - veregette meg édesapám a vállamat.
Többet aztán sose panaszkodtam, hogy sok a szaladozni valóm!
No, az igaz, hogy nem esett hiába a lótás-futás. Édesapám mindig megdicsért érte, ha jó kedvében volt.
- Derék gyerek vagy, sokra viheted még - szokta mondogatni. - Ha jól igyekszel, még kengyelfutó is lehet belőled.
Egyszer azt találtam mondani erre a biztatásra, hogy nem kengyelfutó leszek biz én, hanem hídpénzszedő.
- Hát ugyan miért szeretnél hídpénzszedő lenni? - nézett rám csudálkozva édesapám.
- Azért mert annak nem kell szaladozni. Egy helyben ül reggeltől estig, helyébe viszik még az ennivalót is.
Nem szólt erre semmit az édesapám, hanem ebéd után megfogta a kezem és kivezetett a kertbe.
- Gyere, mutatok valami szépet!
Biz az pedig nem volt valami szép, amit mutatott. A ribizkebokor tövében egy békácska kukucskált ki a moha közül. Éppen csak a barnás fejecskéje látszott, meg az egyik lába.
- Vigyázz, el ne ugrasd! - rántott vissza édesapám, ahogy közelebb hajoltam volna hozzá.
- Ugyan mi nevezetes van ezen az istenadta békán, hogy ilyen féltős? - tűnődtem magamban. Megtudtam mindjárt. Édesapám letessékelt az öreg bodzafánk alá, szemben a békácskával és kiadta a parancsot:
- Úgy ülj ezen a helyen, mint a hídpénzszedő a bódéjában. Meg se moccanj addig, míg a békácska el nem ugrik a helyéről. Ne félj, helyedbe hozzák az ozsonnát.
Ezzel édesapám otthagyott, én meg elnevettem magamat. Hiszen mire ő beér, akkorra a békácska a szomszédék kertjében számolgatja a legyeket.
No, ez valami hídpénzszedő béka lehetett, mert meg sem moccant. Káprázott bele a szemem, annyi ideig rajta tartottam, de a békula még csak nem is pislantott.
- Hm, ez az ostoba állat bizonyosan alszik - gondoltam magamban. S addig lestem az ébredését, míg magam is el nem aludtam. Álmomban hídpénzszedő voltam s olyan sokszor kinyújtottam a karomat, hogy utoljára már elhalt bele.
Az ám, mert a legyeket kergettem el magamról. Arra ébredtem föl, hogy az egyik nagyot csípett rajtam s azt zümmögte a fülembe:
- Vigyázz, hé, mert a békád vám nélkül mén át a Tiszán.
Ijedten ugrottam föl, de bizony a békácska még mindig állta az egy helyet. Hanem az ozsonnám már ott volt mellettem a füvön. Akkora mézeskenyér, hogy ha a lábamra ejtem, eltöri. Pedig a hídpénzszedőnek is szüksége van ám a lábára.
No, nem is ejtettem le a mézeskenyeret, hanem leküldtem még a méztelenjét is. Lassan morzsoltam, hogy tovább tartson, mert untam már magamat nagyon. Elzsibbadt minden porcikám s nem adtam volna egy körtemuzsikáért, ha beszaladhatok édesanyámhoz.
Az ám, de a békámnak nem volt szaladhatnékja. Nem annak még csak ozsonnázhatnékja se. Bizonyosan nagyon beebédelhetet délben.
Az utcánkban pedig nagy riadalom támadt. Dob pergett, duda nyekergett: bizonyosan medvetáncoltató járt arra. Elfutott a méreg, mikor eszembe jutott, hogy minden pajtásom ott ugrándozik most.
Mérgemben elkaptam egy legyet s odahajítottam a békának. Ennek már csak utána kap a lustája! Rá se nézett biz az. De még azt is eltűrte, hogy a legyet a feje tetejére ültessem tornászni.
De ez már csakugyan kihozott a sodromból. Megállj, hékás, majd megugratlak én! - gondoltam magamban s egy bodzafaággal megsuhintottam a békácskát.
- Indulj, békula!
Nem indult az most se, csak a feje tört le. Az ám, mert töltött csokoládé volt az egész békácska. Azért nem volt szabad közel mennem hozzá, hogy rá ne ismerjek.
Úgy álltam rajt bosszút, hogy megettem még a körme hegyét is. Aztán beoldalogtam az udvarba, de már a szobába szégyellettem bemenni.
Én nem mentem be, de édesapám kijött s csudálkozva kérdezett:
- Nini, vége a békapásztorságnak?
- Vége - hajtottam le a fejemet.
- Megunta a béka az egy helyet?
- Én untam meg, édesapám.
- Hej, fiam, hát még ha hídpénzszedő lesz belőled! - veregette meg édesapám a vállamat.
Többet aztán sose panaszkodtam, hogy sok a szaladozni valóm!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése