Világéletében mindig hatalmaskodó ember volt az öreg Thurzó. Nyilván az őseitől örökölte a hatalmaskodást, akik nádorispán korukban az egész országnak parancsoltak. Csakhogy az öreg úrnak már nem maradt az országból a Varjúvárnál egyéb. Így hítta az egész környék a rozzant kis kastélyát, amely alig látszott ki az elvadult kert rengeteg varjúfészke közül.
- Mindegy az, azért csak az úr parancsol, a nép meg szót fogad - döfködte mérgesen az öreg úr botjával a repedezett padlót, ha néhanap elborongott az ősi dicsőségen.
Az ő népe mindössze egy szál emberből állott: a Tamás hajdúból. Együtt öregedett meg a gazdájával, s értett már a szeme járásából is. Mert sok szót nemigen veszteget rá a nemzetes úr, de amit mondott, az szentírás volt Tamás hajdúnak. Őneki magának esztendőben csak egyszer volt szabad kérdezetlen is szólani: újesztendő reggelén. Akkor mondhatott olyan hosszú köszöntőt, amilyet csak akart.
A régi időkben mondott is, de hol vannak már azok! Egyéb se maradt belőlük, mint az az aranypénz, amit Damjanich tábornok akasztott a mellére a szolnoki csata után. Titokban most is azzal szokta kibeszélgetni magát, hogy el ne felejtse egészen a szót. Az újévi köszöntők is nehezére estek már. Az utolsó újesztendő reggelén már csak annyit tudott mondani a néma öreg szolga a süket öreg úrnak: - A fölséges Isten nevében ebben az esztendőben tovább éltesse a nemzetes urat, mint a múlt esztendőben!
A nemzetes úr máskor ilyenkor mindig csókra szokta nyújtani a kezét az öreg hajdúnak és a markába nyomott egy divatból kiment ezüst húszast. Azonban elfogytak a régi pénzek és elfogyott a nemzetes úr leereszkedő kedve is.
- Hallja kend! - vetette oda nyersen az öreg szolgának.
- Igenis, nemzetes uram! - csapódott össze két öreg csizma, amelynek régen lekéredzett már a sarka.
- Bolond kend!
- Igenis, nemzetes uram!
- Én meg régi pénz vagyok. Kimentem a divatból.
- Igenis, nemzetes uram!
- Én most lefekszem és meghalok.
- Igenis, nemzetes uram! - roggyant meg a két öreg térd.
- Vigyázz! - villogott az öreg úr szeme. - Velem kendnek nem lesz semmi dolga. Felöltözve várom a halált, mint ahogy a Thurzók szokták. Kend csak koporsóba fektet holnap ilyenkor.
- Igenis, nemzetes uram!
- Csönd! Aki engem meggyászoljon, se kicsi, se nagy nincs. Kend egyedül lakja el a halott-torom, mégpedig ma este. Érti kend? Mehet kend!
Tamás hajdú azonban nem ment, hanem fölemelte lenyaklott fejét. A mutatólag öreg óra, a megvakult ablakok, a pókhálós bútorok, a haragos ábrázatú ősök képei mind rámeredtek: csak nem mer megszólalni? Meg mert az, ha minden porcikája belereszketett is a nagy bátorságba.
- Együtt éltünk, együtt múljunk el, nemzetes uram...
- Micsoda? - emelte föl a nemzetes úr fenyegetve a botját. - Az úr parancsol, a nép szót fogad! Hátra arc! Indulj!
Hanem aztán mégiscsak visszaszólította a vén cselédet.
- Hallja kend! Egy Thurzót nem lehet ám varjú-paprikással meggyászolni. A torra borjút vágjon kend! Kis temetés, nagy halott-tor!
Azzal bement a belső szobába, felöltözött halotti pompába, Tamás pedig kibukott a havas tornácra és arccal vetette magát a hóba. Nagy könnyekben bugyogott ki öreg szíve keserűsége, s csak akkor ugrott föl, amikor kardcsörömpölést hallott belülről. - Csakugyan öltözik - törölte le a könnyeit. - Láss hozzá te is, Tamás.
Azzal tisztában volt, hogy a nemzetes úr meg fog halni. Úgy lesz, ahogy mondta. Ha az azt mondja a halálnak, hogy: gyere, akkor a halál szót fogad. Thurzóval nem lehet bolondozni, mert az nagyobb úr a halálnál is. Az úr parancsol, a nép szót fogad!
A halál szót fogadhat, de hogy fogadjon szót ő? Hol vegyen ő borjút? Az egész varjúvár nem ér egy borjút.
- Kár, kár - veregették a varjak csúfolódva a kitört tornácablakokat.
- Hess, csúnya nép! - csapott feléjük az öreg - annak úgyis meg kell lenni! Nem hallottátok, hogy az úr parancsolta?
A napocska biztatva mosolygott ki egy felhőszakadékon s Tamás hajdú visszamosolygott rá. A nap úgy ragyogott a felhőrongyok közt, mint valami érdempénz a rongyos katona-mundéron.
- Az ám ni - ötlött az eszébe neki -, hát az én szép aranyérdemem, amit Damjanich tűzött a mellemre! Megér az egy borjút! Sietett előkeresni, mintha attól félne, hogy maga is megbánja, amit gondolt. Rálehelgetett, fényesre törülgette, aztán föltűzte a dolmányára.
- Legalább utoljára hadd kérkedjek vele! - vergődött be a faluba a nagy hófúváson keresztül.
Ott azonban nemigen akartak szóba állni az együgyű vén szolgával az új esztendőt ünneplő emberek. Meg sem igen értették, mit akar, mert Tamás nagyon elszokott már a szótól s nem tudta elmondani a szívén valót. Nagy nehezen talált egy jókedvű gazdát, aki szóba állt vele. Meg is ajánlta a borjút az aranyért, de vele kívánta a dolmányt is.
- A borjúval is velejár a bőre - figurázott az öreggel.
- Ehol van e - vetette le Tamás a dolmányt az első szóra s ingujjban hajtotta haza a borjúcskát a varjúvárba. Észre sem vette, hogy fázik, csak amikor hazaért. Se azt nem látta meg az öreg szemével, hogy a nemzetes úr ott várja a halált az ablakban, nagyúri pompába öltözve.
- Eljárt az idő - kukucskált föl Tamás a napra, aztán valami rossz kendőt kerekítve a vállára, elbánt a borjúval és nekifogott a szakácskodásnak.
Esti harangszóra készen volt a Thurzó tora. Régen érzett pompás ételszag gőzölgött a penészes termeken és a töröttlábú asztalon ott terpeszkedett a rettenetes bogrács. Két gyertya égett kérfelől s az asztal végén könyékre borulva ott zokogott a hajdú. Addig, míg odakint szorgoskodott, erőt tudott venni a fájdalmán. Most, hogy eleget tett a parancsnak, megeredtek a könnyei.
- Lelkem, jó nemzetes uram! - zokogta keservesen.
Abban a percben fölpattant az ajtó és ott állott előtte a nemzetes úr. Kardosan, kucsmásan, ezüstös mentében, rókamálas köpönyegben és úgy tüzelt a szeme, mint a parázs.
- Uram-teremtőm! - ugrott fel Tamás dideregve.
- Bolond kend! - mordult rá a nemzetes úr. - Olyan paprikást főzött, hogy már a szaga is föltámasztott.
Azzal szépen, gyöngéden, ölelésformán ráterítette az öreg úr az öreg szolgára a rókamálas köpönyeget, amelyben valaha Thurzó nádorispán melengett.
- Mindegy az, azért csak az úr parancsol, a nép meg szót fogad - döfködte mérgesen az öreg úr botjával a repedezett padlót, ha néhanap elborongott az ősi dicsőségen.
Az ő népe mindössze egy szál emberből állott: a Tamás hajdúból. Együtt öregedett meg a gazdájával, s értett már a szeme járásából is. Mert sok szót nemigen veszteget rá a nemzetes úr, de amit mondott, az szentírás volt Tamás hajdúnak. Őneki magának esztendőben csak egyszer volt szabad kérdezetlen is szólani: újesztendő reggelén. Akkor mondhatott olyan hosszú köszöntőt, amilyet csak akart.
A régi időkben mondott is, de hol vannak már azok! Egyéb se maradt belőlük, mint az az aranypénz, amit Damjanich tábornok akasztott a mellére a szolnoki csata után. Titokban most is azzal szokta kibeszélgetni magát, hogy el ne felejtse egészen a szót. Az újévi köszöntők is nehezére estek már. Az utolsó újesztendő reggelén már csak annyit tudott mondani a néma öreg szolga a süket öreg úrnak: - A fölséges Isten nevében ebben az esztendőben tovább éltesse a nemzetes urat, mint a múlt esztendőben!
A nemzetes úr máskor ilyenkor mindig csókra szokta nyújtani a kezét az öreg hajdúnak és a markába nyomott egy divatból kiment ezüst húszast. Azonban elfogytak a régi pénzek és elfogyott a nemzetes úr leereszkedő kedve is.
- Hallja kend! - vetette oda nyersen az öreg szolgának.
- Igenis, nemzetes uram! - csapódott össze két öreg csizma, amelynek régen lekéredzett már a sarka.
- Bolond kend!
- Igenis, nemzetes uram!
- Én meg régi pénz vagyok. Kimentem a divatból.
- Igenis, nemzetes uram!
- Én most lefekszem és meghalok.
- Igenis, nemzetes uram! - roggyant meg a két öreg térd.
- Vigyázz! - villogott az öreg úr szeme. - Velem kendnek nem lesz semmi dolga. Felöltözve várom a halált, mint ahogy a Thurzók szokták. Kend csak koporsóba fektet holnap ilyenkor.
- Igenis, nemzetes uram!
- Csönd! Aki engem meggyászoljon, se kicsi, se nagy nincs. Kend egyedül lakja el a halott-torom, mégpedig ma este. Érti kend? Mehet kend!
Tamás hajdú azonban nem ment, hanem fölemelte lenyaklott fejét. A mutatólag öreg óra, a megvakult ablakok, a pókhálós bútorok, a haragos ábrázatú ősök képei mind rámeredtek: csak nem mer megszólalni? Meg mert az, ha minden porcikája belereszketett is a nagy bátorságba.
- Együtt éltünk, együtt múljunk el, nemzetes uram...
- Micsoda? - emelte föl a nemzetes úr fenyegetve a botját. - Az úr parancsol, a nép szót fogad! Hátra arc! Indulj!
Hanem aztán mégiscsak visszaszólította a vén cselédet.
- Hallja kend! Egy Thurzót nem lehet ám varjú-paprikással meggyászolni. A torra borjút vágjon kend! Kis temetés, nagy halott-tor!
Azzal bement a belső szobába, felöltözött halotti pompába, Tamás pedig kibukott a havas tornácra és arccal vetette magát a hóba. Nagy könnyekben bugyogott ki öreg szíve keserűsége, s csak akkor ugrott föl, amikor kardcsörömpölést hallott belülről. - Csakugyan öltözik - törölte le a könnyeit. - Láss hozzá te is, Tamás.
Azzal tisztában volt, hogy a nemzetes úr meg fog halni. Úgy lesz, ahogy mondta. Ha az azt mondja a halálnak, hogy: gyere, akkor a halál szót fogad. Thurzóval nem lehet bolondozni, mert az nagyobb úr a halálnál is. Az úr parancsol, a nép szót fogad!
A halál szót fogadhat, de hogy fogadjon szót ő? Hol vegyen ő borjút? Az egész varjúvár nem ér egy borjút.
- Kár, kár - veregették a varjak csúfolódva a kitört tornácablakokat.
- Hess, csúnya nép! - csapott feléjük az öreg - annak úgyis meg kell lenni! Nem hallottátok, hogy az úr parancsolta?
A napocska biztatva mosolygott ki egy felhőszakadékon s Tamás hajdú visszamosolygott rá. A nap úgy ragyogott a felhőrongyok közt, mint valami érdempénz a rongyos katona-mundéron.
- Az ám ni - ötlött az eszébe neki -, hát az én szép aranyérdemem, amit Damjanich tűzött a mellemre! Megér az egy borjút! Sietett előkeresni, mintha attól félne, hogy maga is megbánja, amit gondolt. Rálehelgetett, fényesre törülgette, aztán föltűzte a dolmányára.
- Legalább utoljára hadd kérkedjek vele! - vergődött be a faluba a nagy hófúváson keresztül.
Ott azonban nemigen akartak szóba állni az együgyű vén szolgával az új esztendőt ünneplő emberek. Meg sem igen értették, mit akar, mert Tamás nagyon elszokott már a szótól s nem tudta elmondani a szívén valót. Nagy nehezen talált egy jókedvű gazdát, aki szóba állt vele. Meg is ajánlta a borjút az aranyért, de vele kívánta a dolmányt is.
- A borjúval is velejár a bőre - figurázott az öreggel.
- Ehol van e - vetette le Tamás a dolmányt az első szóra s ingujjban hajtotta haza a borjúcskát a varjúvárba. Észre sem vette, hogy fázik, csak amikor hazaért. Se azt nem látta meg az öreg szemével, hogy a nemzetes úr ott várja a halált az ablakban, nagyúri pompába öltözve.
- Eljárt az idő - kukucskált föl Tamás a napra, aztán valami rossz kendőt kerekítve a vállára, elbánt a borjúval és nekifogott a szakácskodásnak.
Esti harangszóra készen volt a Thurzó tora. Régen érzett pompás ételszag gőzölgött a penészes termeken és a töröttlábú asztalon ott terpeszkedett a rettenetes bogrács. Két gyertya égett kérfelől s az asztal végén könyékre borulva ott zokogott a hajdú. Addig, míg odakint szorgoskodott, erőt tudott venni a fájdalmán. Most, hogy eleget tett a parancsnak, megeredtek a könnyei.
- Lelkem, jó nemzetes uram! - zokogta keservesen.
Abban a percben fölpattant az ajtó és ott állott előtte a nemzetes úr. Kardosan, kucsmásan, ezüstös mentében, rókamálas köpönyegben és úgy tüzelt a szeme, mint a parázs.
- Uram-teremtőm! - ugrott fel Tamás dideregve.
- Bolond kend! - mordult rá a nemzetes úr. - Olyan paprikást főzött, hogy már a szaga is föltámasztott.
Azzal szépen, gyöngéden, ölelésformán ráterítette az öreg úr az öreg szolgára a rókamálas köpönyeget, amelyben valaha Thurzó nádorispán melengett.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése