A két lány reggel óta együtt kapált.
A nehéz dologban már összeszoktak, s feltámadt köztük a munkabarátság. Egészen elfeledték, vagy inkább természetesnek vették, hogy egyikük nagygazdalány, aki csak szeszélyből kapál, a másik szegény lány, akinek kenyere a kapa.
Végin voltak a rendnek, s már vagy tizedszer értek le az útvégre, ahol legelőször kezdték a munkát.
- Jaj, derekam, jaj, csontom! - kiáltott a nagygazdalány, amint egy percre megállottak pihenni.
A két tenyerét hátra tette, úgy nyomogatta vele a gerincét, amely megfájdult a hosszas görnyedéstől.
- Meg kell kenni! - nevetett csendesen a másik, s szintén felegyenesedett, mint a fiatal vessző: meg sem látszott rajta, hogy hajlott az imént. Tetszett neki a kényes gyerek, aki már belehal tíz órára egy kis kapálásba.
- Nem jövök én többet káposztát kapálni! - duzzogott Klári, a nagygazdalány. - Úgy kell vigyázni, az ember majd megmered. Ha egy kicsit megmozdítom a kapával, mindjárt kidűl!
- Kényes a káposzta, mint a kisasszonyok! - mosolygott csendesen Erzsi.
- Kényes az én derekam!
- Kényes vagy te magad is, mint a káposzta!
Nevettek.
Szekérzörgést hallottak, s egyszerre néztek el jobbra, a falu felé, le a völgyes síkra.
- Vajon ki jön erre? - mondta Klári.
- Pataki Pista - szólt természetesen Erzsi.
- De könnyen megismered!
- Ismerem.
Egyszerre valami került közéjük, Pataki Pista nagyon jár mostanában Klári után. A lánykának el is pirult az arca. Sietett sort fogni, tovább kapálni, hogy a legény itt ne kapja éppen az útfélen. Egyet-kettőt szisszent, mert most meg attól fájdult meg a dereka, hogy újra hajolni kellett, de már nem volt kedve sem tréfára, sem bizalmasságra.
Dolgoztak.
Sűrű, apró gyom verődött fel a káposztasorok közt: még ártalmatlanok voltak, de azért a vékony káposztaszálak gyáván, félve nyúltak fel közülük, s egyikük sem mert arra gondolni, hogy szembeszálljon, harcra keljen a dudvákkal, a fiatalon is vastag kakastaréjjal, a hamar soklevelű bürökkel, az alattomosan meglapuló drótszálú porcfűvel meg a többi ismeretlen bennszülött ellenséggel, akik itthon vannak itt a káposztakertben, és mire észrevennénk, már mind eleszik az életet a drága kis ültetvények elől, akik kecsesen, ijedten emelik harmatos, kövér levelüket.
Klárika haladt elől. Ő a gazda, ő az első.
Hiába nem sokáig bírta, pihenni kellett. Felegyenesedett hát, s rátámaszkodott a kapára.
- Jaj, teremtőm, de megvénültem - mondta.
- Nem vénülsz te meg soha, Klári.
- Miért?
- Mert már tíz órára fáj a derekad a kapálástól.
- Hisz annál hamarább!
- Ó, aki nem tud kapálni, az nem megy kapálni: pedig aki nem kapál, sose vénül meg - bölcselkedett Erzsi.
A nagygazdalány nevetett, s úgy rengett-ringott felsőteste a kapanyélen, mint a rózsatő lombja a karón.
Erzsi is felállott. Az ő arca is piros volt, de nem foltos fehérrel tarka, mint az almavirág, mint a Klári arca, hanem egyszínű árnyatlan, húspiros, olyan volt a karja is, a nyaka is, le a vállon az ingvállba, ameddig a nap süti.
Átvette mind a négy sort, s Klári hagyta, hogy szapora munkájú kapája az ő dolgát is végezze.
A szekér nemsokára itt volt. Erzsi annál buzgóbban dolgozott. Nem akart szóba állni a legénnyel. Úgyis nagyon nem tisztességes dolog, hogy egy ilyen kisgazdalegény, ahelyett hogy keresne magának egy jó dolgos, neki való szegény lányt, a nagygazdalány után szalad...Erzsi haragosan húzta össze a szemét, s úgy dolgozott, mint a gép.
És mégis neki kiáltott először Pataki Pista, mikor itt zörgött csendes rázással a szekere.
- Téged se fogadnálak meg, Erzsók!
Erzsi érezte a megalázást. Csak azért szólt hozzá, mert hozzá szabadon szólhat. Ő csak szegény lány. Fajtája...
Összeszorította a fogát, hogy ne is felelhessen.
- Nem vigyázol a kisasszonyra! - tette hozzá a legény.
- Ó, az ördög vigye el! - nevette el magát a nagygazdalány.- Miért volnék én kisasszony?
- Hásze parapli van a kezedbe!
- Az a! - nevetett a lány, és a nap felé emelte a kapát. - Jobb volna, ha idejönne, osztán árnyékot tartana, míg mi dolgozunk.
- Ó, árnyékon csak heverni jó, nem dolgozni! - szólt bele Erzsi.
- Énnye, pedig már ugrottam lefele - tréfált a legény.
A két sárga ló tovább vitte a szekeret, s a legény visszafordult az ülésdeszkán, úgy kiabált ide:
- Jaj istenem, teremtőm, hogy rakom fel ezt a kis lucernát. Jöhetnél segíteni, Erzsus, látom, van érkezésed, Klárit, ezt nem merem híjni!
- Pedig elmennék!
- Jaj, megáld az isten! Rám fér a segítség, mint a hátamra a bot.
- Majd odaszánom ezt a kapanyelet. Jó?
- Jó bizony!...
Nevetve néztek egymásra, s Erzsiben forrt a méreg. Nagyon-nagyon illetlennek találta ezt a hosszú diskurálást. Látszik, milyen a lány, a nagygazdalány. A dereka elfárad, de a nyelve nem... Kell az? Így kiabálni utána egy legénynek?
Lesütötte a fejét, s vágta, de úgy vágta a földet, ahogy csak lehetett..
Klári még sokáig viháncolt magában, míg csak hallani lehetett a legény fütyülését, aztán fanyalogva ment utána Erzsinek.
- No, eressz engem is...Mán jól van...Bírom mán a kapát!
Elfoglalta az első két sort, s szótlanul haladtak előre.
- Hej, derék legény a!... - szólalt meg egyszerre csendes őszintén Erzsi.
Klári kuncogva nevette el magát.
- Olyan, mint a többi.
- Nem olyan!...Derék legény ez...Kevés van ilyen...Nem iszik, nem pipál! Nem szórja el a pénzt.
Fontoskodva beszélt, mint a szegény asszonyok, akiknek minden nagy dolog, s akik mindig panaszkodnak, ha felveti is őket a bőség.
- Csendes ember - folytatta egyhangú, szürke darálással -, de igen jó dógos. Nem sok kell neki. A múltkori bálon se kőtött ez egy krajcárt se, csak ami muszáj vót. A koronát a belépésnél.
- Hát a muzsikusoknak nem adott?
- Adott négy krajcárt, csak hogy éppen meg ne szólják. Belökte a kalapba. Aki akarta, azt is gondolhatta, hogy tán húsz krajcárt is adott.
A nagygazdalány megütődött. Valamit nem értett. Kevesellte a gavallérságát. Mintha a szegénység szaga csapta volna meg az orrát.
- Jó ember. A feleségéhez is jó lesz. Az anyját is úgy tartja, mint a pohárba. Pedig az egy préda asszony, moslékba önti a paszulylevest, ha megunja enni. A múltkor is mustrálta érte a fia...De ez nem becsüli a maradékot. Az minden másodnap főzni akar.
A nagygazdalány csodálkozott. Olyan lassan kapált, mintha aludna. Erzsi minden vágással ott volt a sarkában. Ő sietett. Beszélt.
- Van is neki. Van egy kis földje. Ötköblös. Az apjárul maradt, avval ő már azt teszi, amit akar. Ha megházasodik, azt ű magával viszi. Jól jár vele valaki.
Újra hallgattak. A nagygazdalány megszólalt:
- Ötköblös! A mi kertünk alja is ötköblös.
De Erzsi nem ügyelt semmire. Folytatta:
- Jól imádkozott az istennek, akit ez elvesz. De meg is érdemli a jó asszonyt. Dógosat. Amék rendbe tarsa, mosson rá, főzzön néki. Olyat, amék tudja, milyennek kell lenni a derék asszonynak. Se sokat, se keveset...Mert mégis nem kódus. Háza van, földje van...Meg kell lenni, ami dukál.
Már ezt úgy mondta, hogy kést forgat a másik lány szívébe.
Klári a hangjából érezte meg, s bíborvörös lett az arca a szégyentől, hogy ez a kapás lány felteszi őróla azt, hogy ő hozzá tudna menni ahhoz a legényhez. Izgatott volt, dühös. Ha egy szál káposztát kivágott, észre sem vette, rátaposott.
Erzsi folytatta:
- Hát bolondulnak utána a lányok...mert tud a nyelvükön. Szeret velük tréfálni, de azért meggondolja az, kit vesz el...Más is meggondolhatná, hogy csábítgassa-é azért, hogy olyan igen szép a bajusza.
- Jó lesz a kapa alá nézni! - kiáltott rá Klári.
Erzsi ijedten vette észre, hogy egy szál palántát kiborított. Az elsőt a mai napon. Lehajolt és elültette.
Szótlanul, versenyezve dolgoztak tovább.
A nap égetően meleg kezdett lenni. Klári megállott, és levette piros pettyes fehér réklijét, s ledobta. Ő is ingvállban maradt. Nemsokára végére értek a sornak. Pihenés nélkül fordultak vissza az új renden.
A hőség rettenetes, kiállhatatlan volt. A nap így még égetőbben perzselt, szabadon érte bőrét, kivágott nyakát, le az ingváll alá, keresztül az ingen.
Hirtelen elhatározással otthagyta kapáját, s visszament a rékliért. Amint a piros pettyekre pillantott, valami villant fel az agyában. Hisz az a legény ragyás! Tele van az arca himlőhellyel! Míg a réklit felöltötte, odafordult Erzsi felé, s azt kiáltotta neki gúnyosan, megvetően:
- Ragyás...Hisz az ragyás!
Erzsi meghökkent. Mintha rémlene neki is, de nem emlékezett reá. Hiába idézte maga elé az arcát, hogy mikor még kisiskolások voltak, éppen mikor az öreg tanítót temették, Pataki Pista nem volt iskolában, mert nagyhimlős volt!...Lehet, hogy ragyás...de csak nagyon kicsit...
- Nem is látszik rajta! - mondta határozottan.
- Nem! - kacagott fel Klári. - Ilyen ragyák vannak rajta! A mutatóujja első ízét mutatta.
Jóízűen kacagott.
- A mán csak utolsó, ha valaki ragyás! - mondta.
A szava mint az éles kő vágott Erzsi szívéhez.
- Azért jó vón, ugye! - csapott vissza egy mérgezett szót.
Klári felcsattant:
- Mit...mit képzelnek ezek! Hát azt hiszed, nekem egy ragyás is jó?!
- Jó bizony a szépe! Kiválogatják! Oszt azt hiszik, hogy szegény lánynak mán a csutkája is jó, meg a törekje!
Klári csípőre tette a kezét. Erzsi is harcra készen nézett vele farkasszemet a kapa mellől. Egy percig végigméregették egymást. Akkor a nagygazdalány megrántotta a vállát.
- A cipőmről sem ráznám le a port egy ragyásért...Eriggy csak utána, nem szakasztom le előled.
- Nekem semmi közöm hozzá...
- Látom!
- Hát nem jól látod!
A kapáslány lehajolt, hogy tovább dolgozzék. A nagygazdalány pedig lesimogatta ruháját, megrázogatta magát, hogy a szoknyája ráncai jól essenek, a réklije gyűrődései elsimuljanak, s öt ujjával elfésülte homlokáról a rövid hajakat. Aztán hátat fordított a kapálásnak, s elment a sarki bokorhoz, amelyre le volt dobva a vasalt sárga kendője, azt felkötötte, gondosan, csinosan.
Észre sem vette, hogy amerre járt, mindenütt utat vágott kis cipője a megkapált szegény palánták közt.
Mikorra elkészült, hogy hazamenjen, Pataki Pista már megint itt volt a lucernás szekérrel. Megállította a lovakat, úgy tett, mintha valami baj volna.
- Hova, hova, Klárika?
- Két szemem után.
- Jobb a négyszem után. Űjj fel na...
Klári kényesen fordította el a fejét. A legény újra biztatta.
- Jobb lesz itt a lucernásba. Akár a hintó, akár ez. No, Kláriska!
Klári megvetően, gyűlölködve nézett az arcába. A szeme beszélt a szája helyett.
- Menjen a fajtája közé. Négykrajcáros gavallér...Ott az a jány! Intsen neki! Az nem bánja, ha rücskös is!...Azért annak maga a legszebb.
Elbillent, hogy csak úgy röpült a szoknyája, és szaporán átment a lovak előtt az út túlsó felére, s nemsokára letért a gyalogösvényre, keresztül a búza közt.
A legény meg csak nézett, nézett, utánanézett a gőgös kis pávának, aki éles késsel metszette ketté minden reménységét.
Uztánanézett, hogy kavarodik bele a kék szoknya a zöld búzába, hogy virít ki a sárga fényes kendő csillogva a napfényben, s hogy távozik, hogy eltűnik, mint hajnali álom, amely olyan nagyon szép s olyan könnyen elillanó...
Végre visszanézett a káposztaföldre.
Erzsi akármilyen lassan dolgozott is, ekkorára már egész közelre ért.
A legény gubbasztva ült a szekéren, s hosszan nézte el a fürgén, ügyesen dolgozó leányt, az egészséges, izmos testet...Addig nézte, addig nézte, míg végre ott állott előtte. Az útnál. S felegyenesedett.
- Erzsi, te...
A lánynak lángvörös volt az arca, de a karja is, a nyaka is...Meleg van. S a szeme könnyes volt.
- Hová ment ez?
- Hová! - rántotta meg a lány a vállát. - Hát tisztul a gazbul. Mintha ez a káposzta, ni, csak kihúzná a lábát, osztán elmenne a hazájába, mert itt nem jó a dudva közt.
A legény nemigen értette. De azért ott felejtette a szemét a lányon, akit olyan jól ismert, hiszen mindig együtt élnek, mióta élnek, csak éppen az nem jutott eddig az eszébe, hogy...
A lány hirtelen felpillantott, s élesen, kíváncsian nézett a legény arcába. Kutatva futott végig az arca színén egypárszor, aztán mosolyogva sütötte le újra a tekintetét.
A legény kitalálta, hogy ez most megnézte: csakugyan ragyás-e? Elvörösödött, mélyről jövő hőségtől, amely kitüzesítette barna arcszínét.
- De te azért tűröd a ragyást?... - mondta csendesen.
A lány csiklandósan felkacagott. Fojtva, befelé. A nevetés megrázta az egész testét, s a melle rezgett. Keményen, a kemény ingben. A legény is nevetett. A fogai fehéren villogtak ki, mint a farkasé. Harapósan.
- Na megállj...te rigó!...Hász én nem tudtam...Honnan tudtam vóna, hogy te...szereted a ragyást!
A lány hangosan felkacagott, az arcán lecsordult egy könnycsepp.
Elfordult, el akart menni, de azért ott maradt. Állva, háttal, lehajtott fejjel. A legény szívvel, örömmel, tűzzel, hallgatva nézett a lányra, a derék asszonynak érett teremtésre, s megszólalt:
- De most mán tudom...Hallod...Tudom mán, ne búsujj!
A lány elszaladt. Végig, végig a káposztáson. Ott kapta fel valahol a Klári otthagyott kapáját. Azzal kezdett új rendbe a túlvégen.
A legény utána nézett. Nevetett rajta, hogy a lány egyszer sem pillantott többet vissza.
- Tudom én azért! - billentett az ujjával. - Szaladhatsz mán.
És igen-igen jó kedvvel rántotta meg a gyeplőt.
Mikor messze elment, mikor már régen nem hallotta semmi neszét a szekérzörgésnek, akkor Erzsi felállott, felegyenesedett, és nagy lélegzettel, győztesen diadalmasan nézett végig a csatatéren. És könnyes szemmel bámult arra, amerre elment a ragyás...
Aztán tovább kapált.
S a kényes, vékony úri palánták vidáman maradtak el mögötte hosszú sorral, hogy megszabadultak az erőszakos, erős vetélytársaktól, akik elszívták előlük az életet. És a karcsú kis testek úgy emelték fel a leveleket, mintha napernyőt tartanának a nap ellen.
A nehéz dologban már összeszoktak, s feltámadt köztük a munkabarátság. Egészen elfeledték, vagy inkább természetesnek vették, hogy egyikük nagygazdalány, aki csak szeszélyből kapál, a másik szegény lány, akinek kenyere a kapa.
Végin voltak a rendnek, s már vagy tizedszer értek le az útvégre, ahol legelőször kezdték a munkát.
- Jaj, derekam, jaj, csontom! - kiáltott a nagygazdalány, amint egy percre megállottak pihenni.
A két tenyerét hátra tette, úgy nyomogatta vele a gerincét, amely megfájdult a hosszas görnyedéstől.
- Meg kell kenni! - nevetett csendesen a másik, s szintén felegyenesedett, mint a fiatal vessző: meg sem látszott rajta, hogy hajlott az imént. Tetszett neki a kényes gyerek, aki már belehal tíz órára egy kis kapálásba.
- Nem jövök én többet káposztát kapálni! - duzzogott Klári, a nagygazdalány. - Úgy kell vigyázni, az ember majd megmered. Ha egy kicsit megmozdítom a kapával, mindjárt kidűl!
- Kényes a káposzta, mint a kisasszonyok! - mosolygott csendesen Erzsi.
- Kényes az én derekam!
- Kényes vagy te magad is, mint a káposzta!
Nevettek.
Szekérzörgést hallottak, s egyszerre néztek el jobbra, a falu felé, le a völgyes síkra.
- Vajon ki jön erre? - mondta Klári.
- Pataki Pista - szólt természetesen Erzsi.
- De könnyen megismered!
- Ismerem.
Egyszerre valami került közéjük, Pataki Pista nagyon jár mostanában Klári után. A lánykának el is pirult az arca. Sietett sort fogni, tovább kapálni, hogy a legény itt ne kapja éppen az útfélen. Egyet-kettőt szisszent, mert most meg attól fájdult meg a dereka, hogy újra hajolni kellett, de már nem volt kedve sem tréfára, sem bizalmasságra.
Dolgoztak.
Sűrű, apró gyom verődött fel a káposztasorok közt: még ártalmatlanok voltak, de azért a vékony káposztaszálak gyáván, félve nyúltak fel közülük, s egyikük sem mert arra gondolni, hogy szembeszálljon, harcra keljen a dudvákkal, a fiatalon is vastag kakastaréjjal, a hamar soklevelű bürökkel, az alattomosan meglapuló drótszálú porcfűvel meg a többi ismeretlen bennszülött ellenséggel, akik itthon vannak itt a káposztakertben, és mire észrevennénk, már mind eleszik az életet a drága kis ültetvények elől, akik kecsesen, ijedten emelik harmatos, kövér levelüket.
Klárika haladt elől. Ő a gazda, ő az első.
Hiába nem sokáig bírta, pihenni kellett. Felegyenesedett hát, s rátámaszkodott a kapára.
- Jaj, teremtőm, de megvénültem - mondta.
- Nem vénülsz te meg soha, Klári.
- Miért?
- Mert már tíz órára fáj a derekad a kapálástól.
- Hisz annál hamarább!
- Ó, aki nem tud kapálni, az nem megy kapálni: pedig aki nem kapál, sose vénül meg - bölcselkedett Erzsi.
A nagygazdalány nevetett, s úgy rengett-ringott felsőteste a kapanyélen, mint a rózsatő lombja a karón.
Erzsi is felállott. Az ő arca is piros volt, de nem foltos fehérrel tarka, mint az almavirág, mint a Klári arca, hanem egyszínű árnyatlan, húspiros, olyan volt a karja is, a nyaka is, le a vállon az ingvállba, ameddig a nap süti.
Átvette mind a négy sort, s Klári hagyta, hogy szapora munkájú kapája az ő dolgát is végezze.
A szekér nemsokára itt volt. Erzsi annál buzgóbban dolgozott. Nem akart szóba állni a legénnyel. Úgyis nagyon nem tisztességes dolog, hogy egy ilyen kisgazdalegény, ahelyett hogy keresne magának egy jó dolgos, neki való szegény lányt, a nagygazdalány után szalad...Erzsi haragosan húzta össze a szemét, s úgy dolgozott, mint a gép.
És mégis neki kiáltott először Pataki Pista, mikor itt zörgött csendes rázással a szekere.
- Téged se fogadnálak meg, Erzsók!
Erzsi érezte a megalázást. Csak azért szólt hozzá, mert hozzá szabadon szólhat. Ő csak szegény lány. Fajtája...
Összeszorította a fogát, hogy ne is felelhessen.
- Nem vigyázol a kisasszonyra! - tette hozzá a legény.
- Ó, az ördög vigye el! - nevette el magát a nagygazdalány.- Miért volnék én kisasszony?
- Hásze parapli van a kezedbe!
- Az a! - nevetett a lány, és a nap felé emelte a kapát. - Jobb volna, ha idejönne, osztán árnyékot tartana, míg mi dolgozunk.
- Ó, árnyékon csak heverni jó, nem dolgozni! - szólt bele Erzsi.
- Énnye, pedig már ugrottam lefele - tréfált a legény.
A két sárga ló tovább vitte a szekeret, s a legény visszafordult az ülésdeszkán, úgy kiabált ide:
- Jaj istenem, teremtőm, hogy rakom fel ezt a kis lucernát. Jöhetnél segíteni, Erzsus, látom, van érkezésed, Klárit, ezt nem merem híjni!
- Pedig elmennék!
- Jaj, megáld az isten! Rám fér a segítség, mint a hátamra a bot.
- Majd odaszánom ezt a kapanyelet. Jó?
- Jó bizony!...
Nevetve néztek egymásra, s Erzsiben forrt a méreg. Nagyon-nagyon illetlennek találta ezt a hosszú diskurálást. Látszik, milyen a lány, a nagygazdalány. A dereka elfárad, de a nyelve nem... Kell az? Így kiabálni utána egy legénynek?
Lesütötte a fejét, s vágta, de úgy vágta a földet, ahogy csak lehetett..
Klári még sokáig viháncolt magában, míg csak hallani lehetett a legény fütyülését, aztán fanyalogva ment utána Erzsinek.
- No, eressz engem is...Mán jól van...Bírom mán a kapát!
Elfoglalta az első két sort, s szótlanul haladtak előre.
- Hej, derék legény a!... - szólalt meg egyszerre csendes őszintén Erzsi.
Klári kuncogva nevette el magát.
- Olyan, mint a többi.
- Nem olyan!...Derék legény ez...Kevés van ilyen...Nem iszik, nem pipál! Nem szórja el a pénzt.
Fontoskodva beszélt, mint a szegény asszonyok, akiknek minden nagy dolog, s akik mindig panaszkodnak, ha felveti is őket a bőség.
- Csendes ember - folytatta egyhangú, szürke darálással -, de igen jó dógos. Nem sok kell neki. A múltkori bálon se kőtött ez egy krajcárt se, csak ami muszáj vót. A koronát a belépésnél.
- Hát a muzsikusoknak nem adott?
- Adott négy krajcárt, csak hogy éppen meg ne szólják. Belökte a kalapba. Aki akarta, azt is gondolhatta, hogy tán húsz krajcárt is adott.
A nagygazdalány megütődött. Valamit nem értett. Kevesellte a gavallérságát. Mintha a szegénység szaga csapta volna meg az orrát.
- Jó ember. A feleségéhez is jó lesz. Az anyját is úgy tartja, mint a pohárba. Pedig az egy préda asszony, moslékba önti a paszulylevest, ha megunja enni. A múltkor is mustrálta érte a fia...De ez nem becsüli a maradékot. Az minden másodnap főzni akar.
A nagygazdalány csodálkozott. Olyan lassan kapált, mintha aludna. Erzsi minden vágással ott volt a sarkában. Ő sietett. Beszélt.
- Van is neki. Van egy kis földje. Ötköblös. Az apjárul maradt, avval ő már azt teszi, amit akar. Ha megházasodik, azt ű magával viszi. Jól jár vele valaki.
Újra hallgattak. A nagygazdalány megszólalt:
- Ötköblös! A mi kertünk alja is ötköblös.
De Erzsi nem ügyelt semmire. Folytatta:
- Jól imádkozott az istennek, akit ez elvesz. De meg is érdemli a jó asszonyt. Dógosat. Amék rendbe tarsa, mosson rá, főzzön néki. Olyat, amék tudja, milyennek kell lenni a derék asszonynak. Se sokat, se keveset...Mert mégis nem kódus. Háza van, földje van...Meg kell lenni, ami dukál.
Már ezt úgy mondta, hogy kést forgat a másik lány szívébe.
Klári a hangjából érezte meg, s bíborvörös lett az arca a szégyentől, hogy ez a kapás lány felteszi őróla azt, hogy ő hozzá tudna menni ahhoz a legényhez. Izgatott volt, dühös. Ha egy szál káposztát kivágott, észre sem vette, rátaposott.
Erzsi folytatta:
- Hát bolondulnak utána a lányok...mert tud a nyelvükön. Szeret velük tréfálni, de azért meggondolja az, kit vesz el...Más is meggondolhatná, hogy csábítgassa-é azért, hogy olyan igen szép a bajusza.
- Jó lesz a kapa alá nézni! - kiáltott rá Klári.
Erzsi ijedten vette észre, hogy egy szál palántát kiborított. Az elsőt a mai napon. Lehajolt és elültette.
Szótlanul, versenyezve dolgoztak tovább.
A nap égetően meleg kezdett lenni. Klári megállott, és levette piros pettyes fehér réklijét, s ledobta. Ő is ingvállban maradt. Nemsokára végére értek a sornak. Pihenés nélkül fordultak vissza az új renden.
A hőség rettenetes, kiállhatatlan volt. A nap így még égetőbben perzselt, szabadon érte bőrét, kivágott nyakát, le az ingváll alá, keresztül az ingen.
Hirtelen elhatározással otthagyta kapáját, s visszament a rékliért. Amint a piros pettyekre pillantott, valami villant fel az agyában. Hisz az a legény ragyás! Tele van az arca himlőhellyel! Míg a réklit felöltötte, odafordult Erzsi felé, s azt kiáltotta neki gúnyosan, megvetően:
- Ragyás...Hisz az ragyás!
Erzsi meghökkent. Mintha rémlene neki is, de nem emlékezett reá. Hiába idézte maga elé az arcát, hogy mikor még kisiskolások voltak, éppen mikor az öreg tanítót temették, Pataki Pista nem volt iskolában, mert nagyhimlős volt!...Lehet, hogy ragyás...de csak nagyon kicsit...
- Nem is látszik rajta! - mondta határozottan.
- Nem! - kacagott fel Klári. - Ilyen ragyák vannak rajta! A mutatóujja első ízét mutatta.
Jóízűen kacagott.
- A mán csak utolsó, ha valaki ragyás! - mondta.
A szava mint az éles kő vágott Erzsi szívéhez.
- Azért jó vón, ugye! - csapott vissza egy mérgezett szót.
Klári felcsattant:
- Mit...mit képzelnek ezek! Hát azt hiszed, nekem egy ragyás is jó?!
- Jó bizony a szépe! Kiválogatják! Oszt azt hiszik, hogy szegény lánynak mán a csutkája is jó, meg a törekje!
Klári csípőre tette a kezét. Erzsi is harcra készen nézett vele farkasszemet a kapa mellől. Egy percig végigméregették egymást. Akkor a nagygazdalány megrántotta a vállát.
- A cipőmről sem ráznám le a port egy ragyásért...Eriggy csak utána, nem szakasztom le előled.
- Nekem semmi közöm hozzá...
- Látom!
- Hát nem jól látod!
A kapáslány lehajolt, hogy tovább dolgozzék. A nagygazdalány pedig lesimogatta ruháját, megrázogatta magát, hogy a szoknyája ráncai jól essenek, a réklije gyűrődései elsimuljanak, s öt ujjával elfésülte homlokáról a rövid hajakat. Aztán hátat fordított a kapálásnak, s elment a sarki bokorhoz, amelyre le volt dobva a vasalt sárga kendője, azt felkötötte, gondosan, csinosan.
Észre sem vette, hogy amerre járt, mindenütt utat vágott kis cipője a megkapált szegény palánták közt.
Mikorra elkészült, hogy hazamenjen, Pataki Pista már megint itt volt a lucernás szekérrel. Megállította a lovakat, úgy tett, mintha valami baj volna.
- Hova, hova, Klárika?
- Két szemem után.
- Jobb a négyszem után. Űjj fel na...
Klári kényesen fordította el a fejét. A legény újra biztatta.
- Jobb lesz itt a lucernásba. Akár a hintó, akár ez. No, Kláriska!
Klári megvetően, gyűlölködve nézett az arcába. A szeme beszélt a szája helyett.
- Menjen a fajtája közé. Négykrajcáros gavallér...Ott az a jány! Intsen neki! Az nem bánja, ha rücskös is!...Azért annak maga a legszebb.
Elbillent, hogy csak úgy röpült a szoknyája, és szaporán átment a lovak előtt az út túlsó felére, s nemsokára letért a gyalogösvényre, keresztül a búza közt.
A legény meg csak nézett, nézett, utánanézett a gőgös kis pávának, aki éles késsel metszette ketté minden reménységét.
Uztánanézett, hogy kavarodik bele a kék szoknya a zöld búzába, hogy virít ki a sárga fényes kendő csillogva a napfényben, s hogy távozik, hogy eltűnik, mint hajnali álom, amely olyan nagyon szép s olyan könnyen elillanó...
Végre visszanézett a káposztaföldre.
Erzsi akármilyen lassan dolgozott is, ekkorára már egész közelre ért.
A legény gubbasztva ült a szekéren, s hosszan nézte el a fürgén, ügyesen dolgozó leányt, az egészséges, izmos testet...Addig nézte, addig nézte, míg végre ott állott előtte. Az útnál. S felegyenesedett.
- Erzsi, te...
A lánynak lángvörös volt az arca, de a karja is, a nyaka is...Meleg van. S a szeme könnyes volt.
- Hová ment ez?
- Hová! - rántotta meg a lány a vállát. - Hát tisztul a gazbul. Mintha ez a káposzta, ni, csak kihúzná a lábát, osztán elmenne a hazájába, mert itt nem jó a dudva közt.
A legény nemigen értette. De azért ott felejtette a szemét a lányon, akit olyan jól ismert, hiszen mindig együtt élnek, mióta élnek, csak éppen az nem jutott eddig az eszébe, hogy...
A lány hirtelen felpillantott, s élesen, kíváncsian nézett a legény arcába. Kutatva futott végig az arca színén egypárszor, aztán mosolyogva sütötte le újra a tekintetét.
A legény kitalálta, hogy ez most megnézte: csakugyan ragyás-e? Elvörösödött, mélyről jövő hőségtől, amely kitüzesítette barna arcszínét.
- De te azért tűröd a ragyást?... - mondta csendesen.
A lány csiklandósan felkacagott. Fojtva, befelé. A nevetés megrázta az egész testét, s a melle rezgett. Keményen, a kemény ingben. A legény is nevetett. A fogai fehéren villogtak ki, mint a farkasé. Harapósan.
- Na megállj...te rigó!...Hász én nem tudtam...Honnan tudtam vóna, hogy te...szereted a ragyást!
A lány hangosan felkacagott, az arcán lecsordult egy könnycsepp.
Elfordult, el akart menni, de azért ott maradt. Állva, háttal, lehajtott fejjel. A legény szívvel, örömmel, tűzzel, hallgatva nézett a lányra, a derék asszonynak érett teremtésre, s megszólalt:
- De most mán tudom...Hallod...Tudom mán, ne búsujj!
A lány elszaladt. Végig, végig a káposztáson. Ott kapta fel valahol a Klári otthagyott kapáját. Azzal kezdett új rendbe a túlvégen.
A legény utána nézett. Nevetett rajta, hogy a lány egyszer sem pillantott többet vissza.
- Tudom én azért! - billentett az ujjával. - Szaladhatsz mán.
És igen-igen jó kedvvel rántotta meg a gyeplőt.
Mikor messze elment, mikor már régen nem hallotta semmi neszét a szekérzörgésnek, akkor Erzsi felállott, felegyenesedett, és nagy lélegzettel, győztesen diadalmasan nézett végig a csatatéren. És könnyes szemmel bámult arra, amerre elment a ragyás...
Aztán tovább kapált.
S a kényes, vékony úri palánták vidáman maradtak el mögötte hosszú sorral, hogy megszabadultak az erőszakos, erős vetélytársaktól, akik elszívták előlük az életet. És a karcsú kis testek úgy emelték fel a leveleket, mintha napernyőt tartanának a nap ellen.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése