Igenis, egyszerűen csak Földhözragadt János. Ez nem olyan szép név ugyan, mint a Gomborrú Habók Fügedi, vagy a Lakafülű Csonka Keserű, de azért őróla is igen szép történetet tudok. Érdemes azt följegyezni a kéménybe korommal.
Földhözragadt János nem volt mindig földhözragadt ember, de mindig szeretett volna az lenni. Ez már a vérében volt a hetedik öregapja óta, akit talán Dózsa György idejében vertek agyon, mint földigénylőt.
Ez a János nyilván sohase hallott Dózsa Györgyről, se a hetedik öregapjáról, de azt meg bizonyosan nem tudta, hogy minek hívták a dédapját. A Jánosoknak nincsen családfájuk és ha volna, akkor kapanyelet csinálnának belőle, hogy ne kelljen azt is pénzen venni, A Jánosok családi hagyományai csak addig tartanak, ameddig az akácfa-kereszt kilátszik a temetőben a gaz közül.Mikor aztán az akácfa-kereszt elkorhad, elkeveredik a homokba az ősök emlékezete is és többet a kakas se kukorít utánuk. Pipacs lesz belőlük és szarkaláb, meg keserű lapu és búzavirág és mikor a Jánosok kis maszatos kölykei azt játsszák, hogy " sör-e, bor-e, pálinka-e?" és összerágják a keserű pipacsbimbót, akkor egészen bizonyosan nem jut nekik eszükbe, hogy ők most a tulajdon őseikből élnek.
És mégis úgy kell lenni, hogy a sehol föl nem jegyzett emlékezetű Jánosok, akiket ezer esztendő alatt megevett a magyar föld, ezekkel az istenkéz vetette vadvirágokkal üzengetnek föl a mindenkori Jánosoknak valamit, ami beleeszi magát a csontjukba, a vérsejtjeikbe és amit a tudósok és a költők úgy hívnak, hogy: földéhség. A pillekergető gyerekeknek üzennek a papsajtvirággal, a suhancoknak a szagosbükköny piros csokrával, a kicserzett tenyerű, lehajtott fejű Jánosoknak a búzakalásszal.
Ó, azért nem kell kiszántatni és bíróság elé állítani a redves csontokat, hiszen nincsen az ő üzenetükben semmi bujtogató! Csak valami törvény van benne, valami nagyon ősi törvény, ami egyidős a teremtéssel s amit végrehajt a pók, mikor magának szövi a hálót, a madár, mikor magának rakja a fészkét s a mókus, mikor magának takarítja be a bükkmagot. De tudnivaló, hogy ezek oktalan állatok s nincsenek olyan okos berendezkedéseik, mint az emberi társadalomnak, amely tudott magának más törvényeket csinálni, mint az erdei és a mezei vadaké.
Attól se kell félni, Hogy a Jánosoknak valami rossz szándékuk volna és destruálni akarnák az emberi törvényeket az ősi törvényért, ó, dehogy! A Jánosok nem tudnak latinul és az ősi törvény alszik a lelkükben, mint a tejútban a fény. Ha néha csillámot vetne is, a Jánosok rászorítják nehéz tenyerüket, mert tudják, hogy mindennek úgy kell lenni, ahogy van és hogy minden a jó Isten rendelése.
A mi Jánosunk sem csinált soha semmi ribilliót. Azok közül a békességes Jánosok közül való, aki mikor elvitték embert ölni és a lengyel fenyéren hasra fekve várta a halált, a srapnellek csipogása közben belemarkolt a föltúrt földbe, szétmorzsolta, a szagát beszívta, a nyelve hegyére vette és hátraszólt a tisztjének:
- Hadnagy úr, ez ám a föld!
Nem tette hozzá, hogy "hej, ha nekem ilyen volna!" Pedig egy kis pálinka is tüzelt benne, mert kellett a sturmhoz a szíverősítő, de még attól se gondolt olyan bolondságot, hogy őneki tulajdon földje legyen valaha.
Hanem aztán, mikor öt esztendő múlva az ő falujukban is kidobolták, hogy földosztás lesz, akkor ő is fölment a községházára az urakhoz, hogy neki is írjanak földet.
- Hát aztán mennyi földet igényel kend? - kérdezték tőle.
Mikor János azt mondta, hogy két holdat, a jegyző úr is rábólintott, meg a városból való nagyságos bíró úr is. De a környékbeli uraságok is mind ott toporogtak s azok elkezdtek morgolódni. A többieknek egy hold is elég volt, minek kellene neki kettő?
János sokkal jobban megijedt, mint mikor a gépfegyverek kotyogtak. Alig tudta elmotyogni, hogy hány szájat kell annak a két holdnak jóllakatni. Ő meg az asszony kettő: meg a négy gyerek, az hat: a tehetetlen apját, anyját is ő tartja, az nyolc: de kilencediknek még az öregszüle is ott van, a felesége nagyanyja.
- Vén ebre már kár a korpa - mondta egy különösen mérges uraság, ami olyan szép közmondás, hogy mindenkinek el kellett rá magát nevetni.
János is mosolygott, mint a dézsmabárány és szeretett volna azzal a közmondással válaszolni, hogy " aki pedig nem akar megvénülni, akassza föl magát". De a jegyző úr közbeszólt, hogy János mindig derék ember volt, a komenistákhoz se állt be s erre a bíró úr, az Isten áldja meg érte, megítélte Jánosnak a két hold földet.
Így lett Földnélküli Jánosból Földbirtokos János az idei tavaszra.
Igaz, hogy a földecskének egyik sarka tocsogós csincsés volt, ahol csak pióca termett, aztán egy kis vak-szik is is holttetemkedett rajta, amibe nem lehet mást vetni csak bukfencet - de azért János soha olyan vidáman nem nézdegélt a világba, mint az idei tavaszon. Hét nemzedék elfénytelenedett szemének ragyogása tért vissza a tekintetébe, mikor körülhordozta a maga földjén. Ha János alanyi költő lett volna, ódával szentelte volna meg azt a pillanatot, így azonban csak a Mitvisz kutyát rúgta lágyékon, mikor az előre akart szaladni, hazatérőben a birtok föltekintéséből.
- Hohó, azt hiszed, majd ezután is te mégy előre? Majd csak utánam, Mitvisz, utánam! Ezután már így lesz.
Persze, már akkor megkésett János a szántással, mikor így átvette az impériumot a két holdon és különben se volt se igája, se vetőmagja, se semmije az égvilágon. De most már volt becsülete és arra kapott interes pénzt. Ebből ledugatott a földecskébe egy kis krumplit, babot, paprikát, paradicsomot, mit. Csupa nem nagy munkájú palántát, amivel az asszony meg a gyerekek is el tudnak piszmogni.
Ő maga, János, ezután napszámba adja a maga erejét, mint eddig s olyankor megint előtte leffeghet a Mitvisz. Csak egy-két esztendeig míg a gyerekek embermunkára valóvá serdülnek. Akkor majd a gyerekek túrják a más földjét, de ő már csak a magáét szántogatja.
Péter-Pálkor fogta is a kalapját és elindult részt keresni, más célszerű szegény ember módjára. Tíz-tizenkét nagy uradalom környékén, ötezer holdasok, tízezer holdasok s Jánost mindenütt kedvelték az ispán urak, mert tudták róla, hogy jó dolgos és az erkölcseiben sincs kivetni való.
- Kell-e munkás, uram? - köszönt be János az első majorba.
Az volt a válasz, hogy munkás igen, de aki maga is gazda, az csak menjen a maga földjére. Ez az uraság parancsa, így adta ki még az ősszel a földosztáskor.
És ahová beköszönt János, mindenütt azzal fogadták:
- Hja, kend az a híres? Kendnek kellett a két hold föld? No hát menjen kend a dolgára és ne vegye el a keresetet a szegény embertől.
És így maradt János az idei nyáron rész nélkül és így nem kellett az idei őszön sehol se kukoricatörőnek, cirokvágónak, se répaszedőnek. Nem használt sem imádkozás, se káromkodás, hiába kínálozott fűnek-fának, hiába kérdezte, hogy mit eszik ő kilencedmagával a télen, mindenütt azzal fizették ki:
- Egye meg kend a földjét!
Mire a földjén elhervadt a varjúmák is, akkorra János belátta, hogy nagyot vétett. Nem tudni ugyan, hogy mi ellen, mert törvény adta neki a földet, a nevét is tudja, birtokreformtörvény a neve - de hát minek már azt keresni? Jó keresztény létére szánja-bánja bűnét, jóvá is akarja tenni.
A múlt héten fölment a községházára és bejelentette a jegyző úrnak, hogy vissza akarja adni a két hold földet.
- Sok baj van kendtekkel, János - tolta fel a jegyző a homlokára a pápaszemet.
János, megfogadta, hogy soha többet ebben az életben nem lesz vele baj, csak még most az egyszer szabadítsák meg az urak a földjétől. De minden okvetetlen, mert ő másképp kénytelen lesz agyonverni az egész családját és kilencedmagával beletemetkezni a földbe, hogy egy kis hasznot lásson belőle.
Földhözragadt János nem volt mindig földhözragadt ember, de mindig szeretett volna az lenni. Ez már a vérében volt a hetedik öregapja óta, akit talán Dózsa György idejében vertek agyon, mint földigénylőt.
Ez a János nyilván sohase hallott Dózsa Györgyről, se a hetedik öregapjáról, de azt meg bizonyosan nem tudta, hogy minek hívták a dédapját. A Jánosoknak nincsen családfájuk és ha volna, akkor kapanyelet csinálnának belőle, hogy ne kelljen azt is pénzen venni, A Jánosok családi hagyományai csak addig tartanak, ameddig az akácfa-kereszt kilátszik a temetőben a gaz közül.Mikor aztán az akácfa-kereszt elkorhad, elkeveredik a homokba az ősök emlékezete is és többet a kakas se kukorít utánuk. Pipacs lesz belőlük és szarkaláb, meg keserű lapu és búzavirág és mikor a Jánosok kis maszatos kölykei azt játsszák, hogy " sör-e, bor-e, pálinka-e?" és összerágják a keserű pipacsbimbót, akkor egészen bizonyosan nem jut nekik eszükbe, hogy ők most a tulajdon őseikből élnek.
És mégis úgy kell lenni, hogy a sehol föl nem jegyzett emlékezetű Jánosok, akiket ezer esztendő alatt megevett a magyar föld, ezekkel az istenkéz vetette vadvirágokkal üzengetnek föl a mindenkori Jánosoknak valamit, ami beleeszi magát a csontjukba, a vérsejtjeikbe és amit a tudósok és a költők úgy hívnak, hogy: földéhség. A pillekergető gyerekeknek üzennek a papsajtvirággal, a suhancoknak a szagosbükköny piros csokrával, a kicserzett tenyerű, lehajtott fejű Jánosoknak a búzakalásszal.
Ó, azért nem kell kiszántatni és bíróság elé állítani a redves csontokat, hiszen nincsen az ő üzenetükben semmi bujtogató! Csak valami törvény van benne, valami nagyon ősi törvény, ami egyidős a teremtéssel s amit végrehajt a pók, mikor magának szövi a hálót, a madár, mikor magának rakja a fészkét s a mókus, mikor magának takarítja be a bükkmagot. De tudnivaló, hogy ezek oktalan állatok s nincsenek olyan okos berendezkedéseik, mint az emberi társadalomnak, amely tudott magának más törvényeket csinálni, mint az erdei és a mezei vadaké.
Attól se kell félni, Hogy a Jánosoknak valami rossz szándékuk volna és destruálni akarnák az emberi törvényeket az ősi törvényért, ó, dehogy! A Jánosok nem tudnak latinul és az ősi törvény alszik a lelkükben, mint a tejútban a fény. Ha néha csillámot vetne is, a Jánosok rászorítják nehéz tenyerüket, mert tudják, hogy mindennek úgy kell lenni, ahogy van és hogy minden a jó Isten rendelése.
A mi Jánosunk sem csinált soha semmi ribilliót. Azok közül a békességes Jánosok közül való, aki mikor elvitték embert ölni és a lengyel fenyéren hasra fekve várta a halált, a srapnellek csipogása közben belemarkolt a föltúrt földbe, szétmorzsolta, a szagát beszívta, a nyelve hegyére vette és hátraszólt a tisztjének:
- Hadnagy úr, ez ám a föld!
Nem tette hozzá, hogy "hej, ha nekem ilyen volna!" Pedig egy kis pálinka is tüzelt benne, mert kellett a sturmhoz a szíverősítő, de még attól se gondolt olyan bolondságot, hogy őneki tulajdon földje legyen valaha.
Hanem aztán, mikor öt esztendő múlva az ő falujukban is kidobolták, hogy földosztás lesz, akkor ő is fölment a községházára az urakhoz, hogy neki is írjanak földet.
- Hát aztán mennyi földet igényel kend? - kérdezték tőle.
Mikor János azt mondta, hogy két holdat, a jegyző úr is rábólintott, meg a városból való nagyságos bíró úr is. De a környékbeli uraságok is mind ott toporogtak s azok elkezdtek morgolódni. A többieknek egy hold is elég volt, minek kellene neki kettő?
János sokkal jobban megijedt, mint mikor a gépfegyverek kotyogtak. Alig tudta elmotyogni, hogy hány szájat kell annak a két holdnak jóllakatni. Ő meg az asszony kettő: meg a négy gyerek, az hat: a tehetetlen apját, anyját is ő tartja, az nyolc: de kilencediknek még az öregszüle is ott van, a felesége nagyanyja.
- Vén ebre már kár a korpa - mondta egy különösen mérges uraság, ami olyan szép közmondás, hogy mindenkinek el kellett rá magát nevetni.
János is mosolygott, mint a dézsmabárány és szeretett volna azzal a közmondással válaszolni, hogy " aki pedig nem akar megvénülni, akassza föl magát". De a jegyző úr közbeszólt, hogy János mindig derék ember volt, a komenistákhoz se állt be s erre a bíró úr, az Isten áldja meg érte, megítélte Jánosnak a két hold földet.
Így lett Földnélküli Jánosból Földbirtokos János az idei tavaszra.
Igaz, hogy a földecskének egyik sarka tocsogós csincsés volt, ahol csak pióca termett, aztán egy kis vak-szik is is holttetemkedett rajta, amibe nem lehet mást vetni csak bukfencet - de azért János soha olyan vidáman nem nézdegélt a világba, mint az idei tavaszon. Hét nemzedék elfénytelenedett szemének ragyogása tért vissza a tekintetébe, mikor körülhordozta a maga földjén. Ha János alanyi költő lett volna, ódával szentelte volna meg azt a pillanatot, így azonban csak a Mitvisz kutyát rúgta lágyékon, mikor az előre akart szaladni, hazatérőben a birtok föltekintéséből.
- Hohó, azt hiszed, majd ezután is te mégy előre? Majd csak utánam, Mitvisz, utánam! Ezután már így lesz.
Persze, már akkor megkésett János a szántással, mikor így átvette az impériumot a két holdon és különben se volt se igája, se vetőmagja, se semmije az égvilágon. De most már volt becsülete és arra kapott interes pénzt. Ebből ledugatott a földecskébe egy kis krumplit, babot, paprikát, paradicsomot, mit. Csupa nem nagy munkájú palántát, amivel az asszony meg a gyerekek is el tudnak piszmogni.
Ő maga, János, ezután napszámba adja a maga erejét, mint eddig s olyankor megint előtte leffeghet a Mitvisz. Csak egy-két esztendeig míg a gyerekek embermunkára valóvá serdülnek. Akkor majd a gyerekek túrják a más földjét, de ő már csak a magáét szántogatja.
Péter-Pálkor fogta is a kalapját és elindult részt keresni, más célszerű szegény ember módjára. Tíz-tizenkét nagy uradalom környékén, ötezer holdasok, tízezer holdasok s Jánost mindenütt kedvelték az ispán urak, mert tudták róla, hogy jó dolgos és az erkölcseiben sincs kivetni való.
- Kell-e munkás, uram? - köszönt be János az első majorba.
Az volt a válasz, hogy munkás igen, de aki maga is gazda, az csak menjen a maga földjére. Ez az uraság parancsa, így adta ki még az ősszel a földosztáskor.
És ahová beköszönt János, mindenütt azzal fogadták:
- Hja, kend az a híres? Kendnek kellett a két hold föld? No hát menjen kend a dolgára és ne vegye el a keresetet a szegény embertől.
És így maradt János az idei nyáron rész nélkül és így nem kellett az idei őszön sehol se kukoricatörőnek, cirokvágónak, se répaszedőnek. Nem használt sem imádkozás, se káromkodás, hiába kínálozott fűnek-fának, hiába kérdezte, hogy mit eszik ő kilencedmagával a télen, mindenütt azzal fizették ki:
- Egye meg kend a földjét!
Mire a földjén elhervadt a varjúmák is, akkorra János belátta, hogy nagyot vétett. Nem tudni ugyan, hogy mi ellen, mert törvény adta neki a földet, a nevét is tudja, birtokreformtörvény a neve - de hát minek már azt keresni? Jó keresztény létére szánja-bánja bűnét, jóvá is akarja tenni.
A múlt héten fölment a községházára és bejelentette a jegyző úrnak, hogy vissza akarja adni a két hold földet.
- Sok baj van kendtekkel, János - tolta fel a jegyző a homlokára a pápaszemet.
János, megfogadta, hogy soha többet ebben az életben nem lesz vele baj, csak még most az egyszer szabadítsák meg az urak a földjétől. De minden okvetetlen, mert ő másképp kénytelen lesz agyonverni az egész családját és kilencedmagával beletemetkezni a földbe, hogy egy kis hasznot lásson belőle.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése