Múlt nyáron ismerkedtek meg Hévízen. A néni életében először nyaralt, s önmagának sem merte bevallani, hogy valami csalódásfélét érez.
Lelkiismeretesen sétált, fürdött, hallgatta a kerthelyiségből kiszűrődő zenét, mindent megtett, amit egy fürdővendégnek meg kell tennie, mégis lassan múltak a napok. Ilyen nehéz szórakozni? - gondolta aggódva, és figyelte, mások hogyan csinálják...Persze, a fiatalokkal nincsen baj, de az ő korabeliek...
A vendéglői koszt sem ízlett neki. Megette, amit eléje tettek, mert ha már kifizette, vétek otthagyni. Szemben vele egy bácsi ült, a szájmozgásából látta, hogy azt se tudja mit eszik, csak gyűri le az ételt, s szokásból mártogatja tisztára a tányérját, nem élvezetből.
Mindent ugyanazzal a szósszal öntenek le - dünnyögte, de úgy, hogy a bácsi is meghallja. Meg is hallotta, s cinkosan összenézett vele. S délután, amint a padra telepedett a horgolásával, a bácsi egyenesen feléje tartott.
- Szabad? - kérdezte, s még mielőtt felelhetett volna, zsebkendőjével letörölte a padot, melléje ereszkedett. Rendes ember, állapította meg a néni, kíméli a holmiját. Nem úgy, mint némely férfi, akinek egy-két évi viselés után olyan a nadrágja, mintha abban hozták volna a világra.
- Pihenünk, pihenünk? - kérdezte a bácsi, s egy másik zsebkendővel kopasz fejét törölgette, amely fénylett, mint egy kerti üveggömb. - Ránk fér egy kis pihenés.
A néni bólintott. Ő ugyan a pihenésbe fáradt bele, folyton törni kellett a fejét, mivel üsse agyon az időt. Hiányzott a korai felkelés, a vásárcsarnok, a takarítás, a szomszédok, akik örökké feltartják az embert.
- Kegyed is nyugdíjas? - kérdezte a bácsi, és a néni sóhajtott, csak úgy megszokásból, mert a sóhajtás úgy hozzátartozott, mint a konty vagy a szottyadt táskája, melyet a kezében szorongatott.
- Szegény, jó urammal úgy éltünk...soha egy hangos szó. Inkább ráhagytam mindent, minthogy perlekedjek." Jól van, apa." "Igazad van, apa."
- Én se panaszkodhatok. Hírünk volt a kerületben, olyan szépen éltünk. Hát igen...nehéz egyedül. Amíg munkába jártam, még ment valahogy. Munka közben elfelejti az ember, hogy otthon csak a négy fal várja...
A néni bánatosan ingatta a fejét. Táskájából fényképet kotorászott elő, amely a zsebkendő hajtásába volt belecsúsztatva. Nézte a megfakult képet, és nem érzett semmit. A fájdalom már rég elszundított a szívében. Szeretett volna valamit mondani a megboldogultról, de csak az jutott az eszébe, hogy a gyenge becsináltat szerette, a könnyű ételeket, mert félt az érelmeszesedéstől. Betegkoszton kellett élni a kedvéért.
- Mit meg nem tesz az ember - bólogatott a bácsi, s megértően sodorgatta gyér szálú bajuszát.
A néninek az esztendők fehérre meszelték a haját, telefirkálták az arcát gyorsírói rövidítéshez hasonló ráncokkal. Csupán a szeme ellenkezett az idővel, a szeme kéken és frissen bukkant ki a szarkalábak szövevényéből.
- Pedig én a rostélyost kedvelem. A pörköltet jó paprikásan, sűrű lével.
- Akárcsak én...Tejeskávéval ki lehet engem kergetni a világból. Pörkölt, borsos tokány, akár früstükre is - mondta a bácsi, a néni meg nevetgélt.
- Én is azt szoktam magamnak csinálni. No, nem früstökre, ebédre! Este sütőbe dugom. Nem árt nekem este se.
- Meg is látszik kegyeden - bókolt a bácsi.
- Eleget tejeskávéztam. Szegény drágám csak azt vacsorázott. Kávézás közben felolvasott az újságból. Kortyolgatott, úgy olvasott. Amikor a hangosfilmet feltalálták, még tarhonyás húst ettünk. Aztán jött a sztratoszféra. Akkor tejberizs járta nálunk, mert kímélni kellett a gyomrát. A televízióról szóló híreket fölös kávé mellett olvasta fel.
- A kávé sem ártott meg kegyednek - tréfált a bácsi. - Jól tetszik kinézni.
- Ugyan már! - a néni lesimította elől a blúzát, megigazgatta csipkezsabóját. - Kegyed is jó erőben van.
A bácsi kihúzta magát.
- Tessék kitalálni, hány esztendős vagyok.
A néni szeme fürgén futkározott az öregemberen. - Várjon csak...hatvanöt?
- Hét évet tetszett tévedni! - vágta ki diadallal a bácsi.
- Senki sem mondaná. Olyan az arca, mint a rózsa. - A néni a mutatóujját végighúzta az orra alatt, hogy leplezze zavarát. Ezt nem kellett volna mondanina. Nem is érti, hogy szaladt ki a száján. Gyorsan a megboldogultról kezdett beszélni, s másnap is ráterelte a szót, amikor a sétányon találkoztak. A bácsi meg a lányait hozta szóba, rég elkerültek már hazulról, élik a maguk életét. Egyedül maradt, akár az ujja. Így van ez.
- Így - sóhajtott a néni.
- Az ember vénségére egyedül marad - ismételte a bácsi. - Hiába van szép kis lakása, üres a lakás asszony nélkül.
- Nincsen, aki rendben tartsa? - jegyezte meg a néni.
- Abban nem lenne hiba. Csak hát...A bácsi a vállát vonogatta. - Nehéz ezt megmagyarázni.
Egyszerre sóhajtottak. A néni meglepődött, mert a két sóhaj annyira összeolvadt, hogy maga sem tudta már, melyik az övé.
- Pesterzsébeten lakom, egy kertes házban - szólalt meg nagy sokára a bácsi.
- Kertes ház...Arra vágytam én mindig. Virágágyak, rózsatövek...
- Veteményeskert! - emelte fel az ujját a bácsi. - A lányaim vasárnaponként meglátogatnak, kihúzgálnak a földből egy-két karalábét, s már futnak is el. "Program!" Örökké program! Hát hiszen megértem.
Hallgattak egy sort.
- Nekem is van lakásom. Kéz alatt vettük a hálót, úgy megadjusztáltam, hogy el nem cserélném semmilyen kombinált szobáért. Nekem nem kell rekamié. Jó, matracos ágy...
- Az az igazi! - vágott közbe a bácsi. - nem ezek a modern micsodák. Egy jó matracos ágyban elnyúlik az ember, s már alszik is.
- Akár a tej - hajolt közelebb a néni, s arra gondolt, hogy ötször is felébred egy éjszaka, hajnalban már sehogy sem tud aludni. Minél öregebb, annál hosszabbak az éjszakák. Leült egy padra, szeme a göbös ujjaira tévedt.
- Nem vagyok reumás - mondta váratlanul. - Semmi bajom. Csupán pihenni jöttem ide.
- Nekem a bal térdem szaggat néha - vallotta be a bácsi. De máskülönben...máskülönben egy órát is elsétálgatok, akár hegynek fel.
- Otthonról hoztam egy üveg ecetes uborkát. Magam tettem el - mondta a néni. - Vacsorához leviszek belőle.
Így kezdődött...Egy hónap múlva összeházasodtak. A néni beköltözött a pesterzsébeti házba, ruháskosarakban szállította el a sok dunsztost, savanyúságot. S mikor az első este betálalta a rozsdaveres rostélyost, a bácsi szemeit elfutották a könnyek.
- Zöldpaprika is van benne - csettintett a bácsi. - Így szeretem én, karikára vágva.
Másnap a borsos tokánynál megfogta a néni kezét, s bajuszához préselte, melyen egy morzsa billegett.
Hát nem szerencse egy ilyen reuma... - tűnődött a néni. Sose jutott volna egy ilyen aranyemberhez.
Egy hét múlva tejeskávét adott be vacsorára pirított kenyérrel.
- Nem szabad éjszakára megterhelni a gyomrát. A sok húsfogyasztástól érelmeszesedést kap.
A bácsi elutasítóan hümmögött.
- Ki vigyázzon magára, ha nem én! - sóhajtotta a néni, s gyermekkék szeme vidáman megcsillant. - Olvasson már fel valamit az újságból.
A bácsi félrefújta a pillét a kávéjáról, s megadóan kezdte olvasni az űrrepülésről szóló híreket.
Lelkiismeretesen sétált, fürdött, hallgatta a kerthelyiségből kiszűrődő zenét, mindent megtett, amit egy fürdővendégnek meg kell tennie, mégis lassan múltak a napok. Ilyen nehéz szórakozni? - gondolta aggódva, és figyelte, mások hogyan csinálják...Persze, a fiatalokkal nincsen baj, de az ő korabeliek...
A vendéglői koszt sem ízlett neki. Megette, amit eléje tettek, mert ha már kifizette, vétek otthagyni. Szemben vele egy bácsi ült, a szájmozgásából látta, hogy azt se tudja mit eszik, csak gyűri le az ételt, s szokásból mártogatja tisztára a tányérját, nem élvezetből.
Mindent ugyanazzal a szósszal öntenek le - dünnyögte, de úgy, hogy a bácsi is meghallja. Meg is hallotta, s cinkosan összenézett vele. S délután, amint a padra telepedett a horgolásával, a bácsi egyenesen feléje tartott.
- Szabad? - kérdezte, s még mielőtt felelhetett volna, zsebkendőjével letörölte a padot, melléje ereszkedett. Rendes ember, állapította meg a néni, kíméli a holmiját. Nem úgy, mint némely férfi, akinek egy-két évi viselés után olyan a nadrágja, mintha abban hozták volna a világra.
- Pihenünk, pihenünk? - kérdezte a bácsi, s egy másik zsebkendővel kopasz fejét törölgette, amely fénylett, mint egy kerti üveggömb. - Ránk fér egy kis pihenés.
A néni bólintott. Ő ugyan a pihenésbe fáradt bele, folyton törni kellett a fejét, mivel üsse agyon az időt. Hiányzott a korai felkelés, a vásárcsarnok, a takarítás, a szomszédok, akik örökké feltartják az embert.
- Kegyed is nyugdíjas? - kérdezte a bácsi, és a néni sóhajtott, csak úgy megszokásból, mert a sóhajtás úgy hozzátartozott, mint a konty vagy a szottyadt táskája, melyet a kezében szorongatott.
- Szegény, jó urammal úgy éltünk...soha egy hangos szó. Inkább ráhagytam mindent, minthogy perlekedjek." Jól van, apa." "Igazad van, apa."
- Én se panaszkodhatok. Hírünk volt a kerületben, olyan szépen éltünk. Hát igen...nehéz egyedül. Amíg munkába jártam, még ment valahogy. Munka közben elfelejti az ember, hogy otthon csak a négy fal várja...
A néni bánatosan ingatta a fejét. Táskájából fényképet kotorászott elő, amely a zsebkendő hajtásába volt belecsúsztatva. Nézte a megfakult képet, és nem érzett semmit. A fájdalom már rég elszundított a szívében. Szeretett volna valamit mondani a megboldogultról, de csak az jutott az eszébe, hogy a gyenge becsináltat szerette, a könnyű ételeket, mert félt az érelmeszesedéstől. Betegkoszton kellett élni a kedvéért.
- Mit meg nem tesz az ember - bólogatott a bácsi, s megértően sodorgatta gyér szálú bajuszát.
A néninek az esztendők fehérre meszelték a haját, telefirkálták az arcát gyorsírói rövidítéshez hasonló ráncokkal. Csupán a szeme ellenkezett az idővel, a szeme kéken és frissen bukkant ki a szarkalábak szövevényéből.
- Pedig én a rostélyost kedvelem. A pörköltet jó paprikásan, sűrű lével.
- Akárcsak én...Tejeskávéval ki lehet engem kergetni a világból. Pörkölt, borsos tokány, akár früstükre is - mondta a bácsi, a néni meg nevetgélt.
- Én is azt szoktam magamnak csinálni. No, nem früstökre, ebédre! Este sütőbe dugom. Nem árt nekem este se.
- Meg is látszik kegyeden - bókolt a bácsi.
- Eleget tejeskávéztam. Szegény drágám csak azt vacsorázott. Kávézás közben felolvasott az újságból. Kortyolgatott, úgy olvasott. Amikor a hangosfilmet feltalálták, még tarhonyás húst ettünk. Aztán jött a sztratoszféra. Akkor tejberizs járta nálunk, mert kímélni kellett a gyomrát. A televízióról szóló híreket fölös kávé mellett olvasta fel.
- A kávé sem ártott meg kegyednek - tréfált a bácsi. - Jól tetszik kinézni.
- Ugyan már! - a néni lesimította elől a blúzát, megigazgatta csipkezsabóját. - Kegyed is jó erőben van.
A bácsi kihúzta magát.
- Tessék kitalálni, hány esztendős vagyok.
A néni szeme fürgén futkározott az öregemberen. - Várjon csak...hatvanöt?
- Hét évet tetszett tévedni! - vágta ki diadallal a bácsi.
- Senki sem mondaná. Olyan az arca, mint a rózsa. - A néni a mutatóujját végighúzta az orra alatt, hogy leplezze zavarát. Ezt nem kellett volna mondanina. Nem is érti, hogy szaladt ki a száján. Gyorsan a megboldogultról kezdett beszélni, s másnap is ráterelte a szót, amikor a sétányon találkoztak. A bácsi meg a lányait hozta szóba, rég elkerültek már hazulról, élik a maguk életét. Egyedül maradt, akár az ujja. Így van ez.
- Így - sóhajtott a néni.
- Az ember vénségére egyedül marad - ismételte a bácsi. - Hiába van szép kis lakása, üres a lakás asszony nélkül.
- Nincsen, aki rendben tartsa? - jegyezte meg a néni.
- Abban nem lenne hiba. Csak hát...A bácsi a vállát vonogatta. - Nehéz ezt megmagyarázni.
Egyszerre sóhajtottak. A néni meglepődött, mert a két sóhaj annyira összeolvadt, hogy maga sem tudta már, melyik az övé.
- Pesterzsébeten lakom, egy kertes házban - szólalt meg nagy sokára a bácsi.
- Kertes ház...Arra vágytam én mindig. Virágágyak, rózsatövek...
- Veteményeskert! - emelte fel az ujját a bácsi. - A lányaim vasárnaponként meglátogatnak, kihúzgálnak a földből egy-két karalábét, s már futnak is el. "Program!" Örökké program! Hát hiszen megértem.
Hallgattak egy sort.
- Nekem is van lakásom. Kéz alatt vettük a hálót, úgy megadjusztáltam, hogy el nem cserélném semmilyen kombinált szobáért. Nekem nem kell rekamié. Jó, matracos ágy...
- Az az igazi! - vágott közbe a bácsi. - nem ezek a modern micsodák. Egy jó matracos ágyban elnyúlik az ember, s már alszik is.
- Akár a tej - hajolt közelebb a néni, s arra gondolt, hogy ötször is felébred egy éjszaka, hajnalban már sehogy sem tud aludni. Minél öregebb, annál hosszabbak az éjszakák. Leült egy padra, szeme a göbös ujjaira tévedt.
- Nem vagyok reumás - mondta váratlanul. - Semmi bajom. Csupán pihenni jöttem ide.
- Nekem a bal térdem szaggat néha - vallotta be a bácsi. De máskülönben...máskülönben egy órát is elsétálgatok, akár hegynek fel.
- Otthonról hoztam egy üveg ecetes uborkát. Magam tettem el - mondta a néni. - Vacsorához leviszek belőle.
Így kezdődött...Egy hónap múlva összeházasodtak. A néni beköltözött a pesterzsébeti házba, ruháskosarakban szállította el a sok dunsztost, savanyúságot. S mikor az első este betálalta a rozsdaveres rostélyost, a bácsi szemeit elfutották a könnyek.
- Zöldpaprika is van benne - csettintett a bácsi. - Így szeretem én, karikára vágva.
Másnap a borsos tokánynál megfogta a néni kezét, s bajuszához préselte, melyen egy morzsa billegett.
Hát nem szerencse egy ilyen reuma... - tűnődött a néni. Sose jutott volna egy ilyen aranyemberhez.
Egy hét múlva tejeskávét adott be vacsorára pirított kenyérrel.
- Nem szabad éjszakára megterhelni a gyomrát. A sok húsfogyasztástól érelmeszesedést kap.
A bácsi elutasítóan hümmögött.
- Ki vigyázzon magára, ha nem én! - sóhajtotta a néni, s gyermekkék szeme vidáman megcsillant. - Olvasson már fel valamit az újságból.
A bácsi félrefújta a pillét a kávéjáról, s megadóan kezdte olvasni az űrrepülésről szóló híreket.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése