Éppen nagykorú lettem, soha boldogtalanabb évadom nem volt. Lent voltam T. Valentin barátom birtokán, cséplés idején. Jókor reggel lóháton kimentünk a "hegybe", ahol a cséplés zúgott, Valentin ott lógott délig a masina körül, a bikacsekkel pihenés nélkül csapkodta a csizmaszárát.Ezt hallgattam egy messzebb kazal alatt hevertemben, meg a vakon búgó gőzgépet meg az izgága rostát meg azt a sóhajtozást, amivel a keresztek a rostába hajoltak.
A pitypalattyot és a tücsköt tán nem is hallottam, mert csak a szomorú hangokat kívántam hallgatni. Be volt a szemem téve, a lángoló levegőt meg az őrült szalmafényt nem tudtam elszenvedni. Ott hevertem délig, egy-két tucat szalmaszálat végigharapdálva, míg émelyt nem kaptam a szalma ízétől.
Délben úsztunk egyet a Tiszán, mert a Tisza partján volt ez a föld. Azután visszaügettünk a község alá, az úgynevezett kastélyba. Ebédig rendesen egy kis nyomorék fiaszarvassal barátkoztam, aki az istállóban lakott a lovakkal, ennek a szegénykének a bal hátulsó lába meg volt törve, elmaradt a fejlődésben a többi három láb mellett, ezt az árva lábacskát fölhúzta a szép kis állat, és lógatta, míg három lábán bánatosan sétált az udvarban, vagy néha futni próbált. Úgy hítták: Albert. Az állatorvos kezelte, de nem ment vele semmire. Így élt Albert fogságban, szeretetből, irgalomból.
Délutánonként az erdőre sétáltunk egy-egy angol puskával, őzlesre. Egyszer-másszor láttam az állatot keresztúton vagy fák közt átinalni, mint valami álmot. Egyetlenegyszer kíséreltem meg a merényletet egy őz élete ellen: nem találtam, de azt a pofont, akit akkor a fegyvertől kaptam, azt megérdemeltem.
Este rendesen két ulánus tiszt volt a vendégünk. Azok biciklin szerettek járni. Az egyik fiú mindig elhozta az aznap érkezett postáját felolvasni. Harminc darab nővel levelezett, mindet apróhirdetéssel fogta. Nagy nevetés volt a levelek fölött, magam is nevettem, pedig boldogtalan voltam. A szerelmes levelekhez jó hideg bort ittunk.
Egyszer ebéd után Valentin a kocsist elküldte Pepiért. Pepi abban a községben szerző volt, különben pedig felesége volt a második banda cimbalmosának. Félóra múlva ott állott előttünk a tornácon. A hencseren hevertem, a vadszőlős árnyékában. Pepi megnézett, magam is megnéztem Pepit, emlékszem, az ajkán egy sötétkék gubó volt. Valami hatvanesztendős, testes némber volt, piros pamut botos volt a lábán, és hangos papucs. Valentin ott ült a karosszékben, egyik lába a másiknak a térdén. Nem engedte Pepit kezet csókolni, magam is ellenállottam Pepi kísérletének. Valentin elkezdte a kihallgatást: - Hát mi van, Pepi?
- Hát vóna, kezit csókolom, a suszterné, a Kunffy nagyságos úrék új szobalánya, a doktorék szakácsnéja, különben azt ma estére már az ulánkaszárnyába ígértem, vóna még, úrfi, kérem, a Csordás ügyvéd úrék nevelőnője, most jött ide négy napja. Német.
- Hogy néz ki?
- C, gyönyörű szép szőke. Olyan dereka van, akár a hegedűnek. Igaz. Az úristen vegye ki a két szememet. Idehozom legelőször is magoknak, úrfikám. Jaj, de büszke nő, egyem a száját. Nem is mondom senkinek, míg ide nem hoztam el. Öt forint dukál érte az én három pengőmön kívül. Micsoda szép piros szája van. Aranyfoga is van, itt ni. Nahát ezt meg fogja köszönni az úrfi. Igaz.
- Hát más nincs?
- Hát kit adjak, he ez sem jó az úrfinak? A Kunffy-féle szobalány nem kell? A szép kövér suszterné se jó már talán magának, tekintetes úrfikám? Olyan fehér az a szép suszterné, mint a zsemlye. Most voltam nála, alszik. Ha kell, felköltöm, hozom.
- Hagyja csak aludni.
- Hát semmi más nincs? - azt mondja neki Valentin. - Hát szüzed nincs egy se?
- Jaj, volna egy ártatlan, gyenge jószágom, most kezdtem gondját viselni, c , nyalom a szeme bogarát, de szeretem a kis ártatlan szívecskémet. Ott van az is a Kunffy konyhán.
- Ki az apja?
- Nincs annak, mert kis árva.. Nincs annak senkije, csak a jó isten. Ó, be hamis kis szeme van, egyem meg. Tizenöt esztendős, úrfikám, ó, mit mondok, most jár tizennégybe. Ilyen két kicsi szilvája van, ni.
Pepi fölemelte a két öklét az ő felszakadt keblei fölé a mellére, hogy ott van ez a két kicsi szilva.
- Hozzad el vacsora után. Megfüröszd, mert kihajítalak benneteket.
- Meg, megfürösztöm a kis árvát. Hat forint lesz, úrfikám, három magamnak, három a kis ártatlan bogaramnak. Jaj, nem adnám sehova, csak magának, aranyos úrfikám. Egy kis rágott szivar lesz a cimbalmosnak, kezit csókolom?
Kapott szivarvéget egy tucatot, elment. Valentin fölvilágosított, hogy ez a bestia soha nem ad a cimbalmosnak a szivarvégből, mind maga eszi meg.
Este tíz óra felé beadta Pepi a szüzecskét. Az átvételnél nem voltam jelen, odabent a vendégszobában olvastam. Egyszer csak tereli befele Valentin a kis áldozatot maga előtt. Még a gangról a nyitott ablakon át bebúcsúzott Pepi, s a hangján hallani lehetett, hogy a szájában van a bagó. Nagy jóakarattal ajánlotta, hogy csendbe legyünk, és vigyázattal küldjük haza a kis ártatlant, mert ő fél a csendőrségtől, a múlt hónapban is befogták egyszer a csendőrök, és megpofozták. Valentin rácsukta az ablakot a Pepi hosszas suttogásaira.
Én, mikor a kislányt megláttam, elkacagtam magam. Megállott, nem mert sehova nézni, a kék parasztrokolyája térden alig ért alul, ellenben a fehér pendelye bokáig volt leesve. Se nem szép, se nem csúnya, én már nem tudom, milyen. Egy kis árva. Mezítláb volt, piros és kék volt a lába még a friss lábmosástól. Sárga keszkenő volt a fejében, homlokára húzva öregesen, és egy kezében összepréselt zsebkendőt tartott, mint mikor vasárnap kimennek a parasztleánykák. Valentin is elnevette magát, a hosszú pendelyt meggusztálva.
- Na hékás, tebelőled meg miféle maskurát csinált ez a gazember Pepi?
A kislány lesütötte a fejét, különben úgyis le volt már az sütve. Elkezdett a síráshoz készülődni. A válla már egyet-kettőt ugrott, és a zsebkendős kezének a mutatóujjával a másik sötét kezének ujjacskáit pattintotta.
Valentin franciául megmagyarázta, hogy ezt a pendelyt Pepi adta a kislányra, mert bizonyosan nem találta elég finomnak a kislány ingét. Ezt a pendelyt Pepi ilyen célra tartja, ebben a városi ingben szokta beadni az uraknak a nép egyszerű gyermekeit. Mielőtt az urakhoz mennének, sötét este először Pepihez kell menniük pendelyt cserélni.
Hát aztán Valentin elkezdte kínozni a kislányt, hogy hány esztendős vagy, hogy hínak, gyere közelebb stb. A kisleányból egy szó se tudott kijönni, meg volt ijedve, s a sírás szinte már hallatszott, mielőtt rákezdett volna. Néztem, azt vártam, hogy a válla fölött kétfelől a két szárnya is kibúvik, olyan színűek, mint a pendelye, s fel fog emelkedni vadságában, félelmében, butaságában szegényke, s áttörve nesztelen a mennyezetet, a sötét égbe fog menekülni.
Valentin leült a díványra:
- Gyere hát ide hozzám - azt mondja a kislánynak.
Akkor aztán robbant a kislány. Egy hosszú sóhajt szippantott, a sóhaj felhúzta a fejét, avval máris közepében volt a bőgésnek. De úgy bőgött, mintha nagy verést kapott volna.
- Pszt. Pszt. Nem hallgatsz! Mit ordítol itt! Tee. Hogy hívnak? Hallgass hát, mi lelt? Tee. Ni csak. Mit akarsz? Bántott valaki? Cs sss! Fogd be a szádat rögtön! Nem hallottad?
Ezek közt a kérdések közt a kis ismeretlen folyton hápogott, kapkodta a fejét, szédülve lépett jobbra meg balra, a zsebkendőt a homlokára meg a fülére kapkodta fel a szeme helyett, csúnyán nyivákolt, húzta meg harapta a sírását, és közbe mindig: jahahaj! és azt is ki akarta mondani: istenem, de nem sikerült neki.
Valentin felállott, odament érte, a kislány a kályhához esett menekülésében. Valentin fölszedte, s odahúzta a díványhoz. Visszaült, a két térde közé fogta a kisleányt, lehúzta a kezét síró szeméről, és megrángatta egy kicsit. Dühös volt:
- Hát mi lelt, te taknyos. Megraklak, ha lármát csinálsz itt. Hallgatsz el?
A kisleány csak az orrán sírt.
- Hát mi kell? Mért jöttél ide? Nem tudod?
- Ne he he.
- Mit mondott neked Pepi? Nyisd ki már a szádat!
Megint bőgni kezdett.
- Sss. Hát nem tudod, mért hozott ide Pepi? Hogy mertél eljönni? Nem tudsz beszélni?
Nem tudott beszélni. Csak ríni tudott, a száját tudta reszkettetni, meg a vállát meg az orrát tudta színi. Valentin megtapogatta térdig, aztán kiengedte a két csizmaszára közül.
- Mondjad, te pondró, még nem voltál senkivel?
- E he he.
Lehet, azt akarta beszélni, hogy : nem.
- Miféle szemtelenség, hogy el mertél jönni Pepivel. Nem sül ki a szemed? Hol van az édesanyád? Ne félj, megmondjuk neki, hogy az urakhoz jársz Pepivel.
Kacagott egyet Valentin a kislány feje fölött, és lehúzta a sárga vasalt keszkenőt az orrára. Olyan lett, mint egy nagyfejű, sárga szájú fiaveréb.
No, s aztán Valentin Englert gyömöszölt a szájába, meg is rakta bonbonnal a kis árva szoknyája zsebét, és aztán becsöngette a szolgálólegényt, hogy kísérje el a Kunffy portáig. Azután szomorúságba esett, és megmutatta annak a nőnek a fényképét, akibe szerelmes volt, és akibe most is szerelmes, és akibe halála után is szerelmes lesz, mint ahogy kifejezte magát.
És elmesélte a történetét.
Igaz. Másnap Valentin a szegény kis Albertünket kihozta az udvarba, lefotografálta, s aztán mert azt mondja, nem lehet rajta segíteni, a vadászfegyver agyár a jobb füléhez illesztette, s meglőtte Albertet.
A pitypalattyot és a tücsköt tán nem is hallottam, mert csak a szomorú hangokat kívántam hallgatni. Be volt a szemem téve, a lángoló levegőt meg az őrült szalmafényt nem tudtam elszenvedni. Ott hevertem délig, egy-két tucat szalmaszálat végigharapdálva, míg émelyt nem kaptam a szalma ízétől.
Délben úsztunk egyet a Tiszán, mert a Tisza partján volt ez a föld. Azután visszaügettünk a község alá, az úgynevezett kastélyba. Ebédig rendesen egy kis nyomorék fiaszarvassal barátkoztam, aki az istállóban lakott a lovakkal, ennek a szegénykének a bal hátulsó lába meg volt törve, elmaradt a fejlődésben a többi három láb mellett, ezt az árva lábacskát fölhúzta a szép kis állat, és lógatta, míg három lábán bánatosan sétált az udvarban, vagy néha futni próbált. Úgy hítták: Albert. Az állatorvos kezelte, de nem ment vele semmire. Így élt Albert fogságban, szeretetből, irgalomból.
Délutánonként az erdőre sétáltunk egy-egy angol puskával, őzlesre. Egyszer-másszor láttam az állatot keresztúton vagy fák közt átinalni, mint valami álmot. Egyetlenegyszer kíséreltem meg a merényletet egy őz élete ellen: nem találtam, de azt a pofont, akit akkor a fegyvertől kaptam, azt megérdemeltem.
Este rendesen két ulánus tiszt volt a vendégünk. Azok biciklin szerettek járni. Az egyik fiú mindig elhozta az aznap érkezett postáját felolvasni. Harminc darab nővel levelezett, mindet apróhirdetéssel fogta. Nagy nevetés volt a levelek fölött, magam is nevettem, pedig boldogtalan voltam. A szerelmes levelekhez jó hideg bort ittunk.
Egyszer ebéd után Valentin a kocsist elküldte Pepiért. Pepi abban a községben szerző volt, különben pedig felesége volt a második banda cimbalmosának. Félóra múlva ott állott előttünk a tornácon. A hencseren hevertem, a vadszőlős árnyékában. Pepi megnézett, magam is megnéztem Pepit, emlékszem, az ajkán egy sötétkék gubó volt. Valami hatvanesztendős, testes némber volt, piros pamut botos volt a lábán, és hangos papucs. Valentin ott ült a karosszékben, egyik lába a másiknak a térdén. Nem engedte Pepit kezet csókolni, magam is ellenállottam Pepi kísérletének. Valentin elkezdte a kihallgatást: - Hát mi van, Pepi?
- Hát vóna, kezit csókolom, a suszterné, a Kunffy nagyságos úrék új szobalánya, a doktorék szakácsnéja, különben azt ma estére már az ulánkaszárnyába ígértem, vóna még, úrfi, kérem, a Csordás ügyvéd úrék nevelőnője, most jött ide négy napja. Német.
- Hogy néz ki?
- C, gyönyörű szép szőke. Olyan dereka van, akár a hegedűnek. Igaz. Az úristen vegye ki a két szememet. Idehozom legelőször is magoknak, úrfikám. Jaj, de büszke nő, egyem a száját. Nem is mondom senkinek, míg ide nem hoztam el. Öt forint dukál érte az én három pengőmön kívül. Micsoda szép piros szája van. Aranyfoga is van, itt ni. Nahát ezt meg fogja köszönni az úrfi. Igaz.
- Hát más nincs?
- Hát kit adjak, he ez sem jó az úrfinak? A Kunffy-féle szobalány nem kell? A szép kövér suszterné se jó már talán magának, tekintetes úrfikám? Olyan fehér az a szép suszterné, mint a zsemlye. Most voltam nála, alszik. Ha kell, felköltöm, hozom.
- Hagyja csak aludni.
- Hát semmi más nincs? - azt mondja neki Valentin. - Hát szüzed nincs egy se?
- Jaj, volna egy ártatlan, gyenge jószágom, most kezdtem gondját viselni, c , nyalom a szeme bogarát, de szeretem a kis ártatlan szívecskémet. Ott van az is a Kunffy konyhán.
- Ki az apja?
- Nincs annak, mert kis árva.. Nincs annak senkije, csak a jó isten. Ó, be hamis kis szeme van, egyem meg. Tizenöt esztendős, úrfikám, ó, mit mondok, most jár tizennégybe. Ilyen két kicsi szilvája van, ni.
Pepi fölemelte a két öklét az ő felszakadt keblei fölé a mellére, hogy ott van ez a két kicsi szilva.
- Hozzad el vacsora után. Megfüröszd, mert kihajítalak benneteket.
- Meg, megfürösztöm a kis árvát. Hat forint lesz, úrfikám, három magamnak, három a kis ártatlan bogaramnak. Jaj, nem adnám sehova, csak magának, aranyos úrfikám. Egy kis rágott szivar lesz a cimbalmosnak, kezit csókolom?
Kapott szivarvéget egy tucatot, elment. Valentin fölvilágosított, hogy ez a bestia soha nem ad a cimbalmosnak a szivarvégből, mind maga eszi meg.
Este tíz óra felé beadta Pepi a szüzecskét. Az átvételnél nem voltam jelen, odabent a vendégszobában olvastam. Egyszer csak tereli befele Valentin a kis áldozatot maga előtt. Még a gangról a nyitott ablakon át bebúcsúzott Pepi, s a hangján hallani lehetett, hogy a szájában van a bagó. Nagy jóakarattal ajánlotta, hogy csendbe legyünk, és vigyázattal küldjük haza a kis ártatlant, mert ő fél a csendőrségtől, a múlt hónapban is befogták egyszer a csendőrök, és megpofozták. Valentin rácsukta az ablakot a Pepi hosszas suttogásaira.
Én, mikor a kislányt megláttam, elkacagtam magam. Megállott, nem mert sehova nézni, a kék parasztrokolyája térden alig ért alul, ellenben a fehér pendelye bokáig volt leesve. Se nem szép, se nem csúnya, én már nem tudom, milyen. Egy kis árva. Mezítláb volt, piros és kék volt a lába még a friss lábmosástól. Sárga keszkenő volt a fejében, homlokára húzva öregesen, és egy kezében összepréselt zsebkendőt tartott, mint mikor vasárnap kimennek a parasztleánykák. Valentin is elnevette magát, a hosszú pendelyt meggusztálva.
- Na hékás, tebelőled meg miféle maskurát csinált ez a gazember Pepi?
A kislány lesütötte a fejét, különben úgyis le volt már az sütve. Elkezdett a síráshoz készülődni. A válla már egyet-kettőt ugrott, és a zsebkendős kezének a mutatóujjával a másik sötét kezének ujjacskáit pattintotta.
Valentin franciául megmagyarázta, hogy ezt a pendelyt Pepi adta a kislányra, mert bizonyosan nem találta elég finomnak a kislány ingét. Ezt a pendelyt Pepi ilyen célra tartja, ebben a városi ingben szokta beadni az uraknak a nép egyszerű gyermekeit. Mielőtt az urakhoz mennének, sötét este először Pepihez kell menniük pendelyt cserélni.
Hát aztán Valentin elkezdte kínozni a kislányt, hogy hány esztendős vagy, hogy hínak, gyere közelebb stb. A kisleányból egy szó se tudott kijönni, meg volt ijedve, s a sírás szinte már hallatszott, mielőtt rákezdett volna. Néztem, azt vártam, hogy a válla fölött kétfelől a két szárnya is kibúvik, olyan színűek, mint a pendelye, s fel fog emelkedni vadságában, félelmében, butaságában szegényke, s áttörve nesztelen a mennyezetet, a sötét égbe fog menekülni.
Valentin leült a díványra:
- Gyere hát ide hozzám - azt mondja a kislánynak.
Akkor aztán robbant a kislány. Egy hosszú sóhajt szippantott, a sóhaj felhúzta a fejét, avval máris közepében volt a bőgésnek. De úgy bőgött, mintha nagy verést kapott volna.
- Pszt. Pszt. Nem hallgatsz! Mit ordítol itt! Tee. Hogy hívnak? Hallgass hát, mi lelt? Tee. Ni csak. Mit akarsz? Bántott valaki? Cs sss! Fogd be a szádat rögtön! Nem hallottad?
Ezek közt a kérdések közt a kis ismeretlen folyton hápogott, kapkodta a fejét, szédülve lépett jobbra meg balra, a zsebkendőt a homlokára meg a fülére kapkodta fel a szeme helyett, csúnyán nyivákolt, húzta meg harapta a sírását, és közbe mindig: jahahaj! és azt is ki akarta mondani: istenem, de nem sikerült neki.
Valentin felállott, odament érte, a kislány a kályhához esett menekülésében. Valentin fölszedte, s odahúzta a díványhoz. Visszaült, a két térde közé fogta a kisleányt, lehúzta a kezét síró szeméről, és megrángatta egy kicsit. Dühös volt:
- Hát mi lelt, te taknyos. Megraklak, ha lármát csinálsz itt. Hallgatsz el?
A kisleány csak az orrán sírt.
- Hát mi kell? Mért jöttél ide? Nem tudod?
- Ne he he.
- Mit mondott neked Pepi? Nyisd ki már a szádat!
Megint bőgni kezdett.
- Sss. Hát nem tudod, mért hozott ide Pepi? Hogy mertél eljönni? Nem tudsz beszélni?
Nem tudott beszélni. Csak ríni tudott, a száját tudta reszkettetni, meg a vállát meg az orrát tudta színi. Valentin megtapogatta térdig, aztán kiengedte a két csizmaszára közül.
- Mondjad, te pondró, még nem voltál senkivel?
- E he he.
Lehet, azt akarta beszélni, hogy : nem.
- Miféle szemtelenség, hogy el mertél jönni Pepivel. Nem sül ki a szemed? Hol van az édesanyád? Ne félj, megmondjuk neki, hogy az urakhoz jársz Pepivel.
Kacagott egyet Valentin a kislány feje fölött, és lehúzta a sárga vasalt keszkenőt az orrára. Olyan lett, mint egy nagyfejű, sárga szájú fiaveréb.
No, s aztán Valentin Englert gyömöszölt a szájába, meg is rakta bonbonnal a kis árva szoknyája zsebét, és aztán becsöngette a szolgálólegényt, hogy kísérje el a Kunffy portáig. Azután szomorúságba esett, és megmutatta annak a nőnek a fényképét, akibe szerelmes volt, és akibe most is szerelmes, és akibe halála után is szerelmes lesz, mint ahogy kifejezte magát.
És elmesélte a történetét.
Igaz. Másnap Valentin a szegény kis Albertünket kihozta az udvarba, lefotografálta, s aztán mert azt mondja, nem lehet rajta segíteni, a vadászfegyver agyár a jobb füléhez illesztette, s meglőtte Albertet.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése