Palotai Boris: Gyermeklárma

Varsóban történt. Kora reggel legjobb álmomból gyermeklárma riasztott fel. Hirtelenében nem tudtam honnan jön ez a diadalmas, könyörtelen gyerekhang.

Újra meg újra belevisított a szendergésembe. Semmi kétség, a folyosóról jött, a szálloda folyosójáról. Másnap ismét felvisított, pont abban az órában. Ujjongva visított, mintha nem tudna betelni a hangjával. Vonatfüttyel kezdte, majd erőteljesebb hangokra tért át. Sehogy sem értettem. A szálloda csendes, elegáns, jellegtelenül elegáns és hangsúlyozottan csendes. A legharsogóbb vendéget is arra kényszeríti, hogy lehalkítsa hangját. Hogyan tűrik ezt a gyerekzsivajt?! Minden emeleten szemben a lépcsőfeljárattal egy-egy szobalány ül, a vendégek nyugalmát őrizve. Miért nem intik csendre ezt a gyereket? Érthetetlen...

A reggelinél is ezt tárgyaltuk. Kialvatlanul, morogva, fejcsóválva.

- Jelenteni kéne - mondotta ásítva a kollegám, de én egyszerűbb megoldást ajánlottam. -Elkapom azt a kölyköt és jól megrázom!

Ám mihelyt felhangzott reggel a jól ismert visítás, álomtól zsibbadtan mérlegeltem, hogy hálóingben nem rohanok ki a folyosóra. Fel kell venni a pongyolám, megkeresni a papucsom. Nyilván ez tartja vissza a többi vendéget is. Az ember már nem alszik, de még nincs is ébren. Mindjárt befut a vonat, biztatom magam, utána vissza lehet süppedni a kásás, langyos félálomba... Az a legjobb. Amikor egy remegő vonal választ el a valóságtól...

Bumm! A mozdony teljes sebességgel az ajtómba rohant. Karambol! A remegő vonal elszakadt, ébren figyeltem a gyerekláb erőteljes rúgásait. Hát nem akad egy férfi ebben a hotelban, aki kirohan, fülön csípi a kölyköt, s nemzetközi nyelven lesóz neki egyet! Jó, jó, én nehezen tápászkodom, de a többiek... Másnak is keresni kell a papucsát? Senkit sem penderít ki a dühe az ágyából?

A karambol a szomszéd ajtónál folytatódott. Annak a szikár, savanyú angolnak az ajtajánál, aki ötféle orvosságot rak ki ebédnél asztalára. A karambolt természetesen megfelelő zaj kísérte: összetett zaj, átütő, lehengerlő, felbőszítő! Megfoghatatlan, hogy azok a fityulás őrangyalok a folyosón nem szólnak rá!

A mozdony végre elsistergett, s vele együtt álmom is. Sehogy sem tudtam visszatapogatózni abba a félálomba, amelyre egész éjjel spórolok.

Napi témánk természetesen a gyerek volt. Különböző javaslatok hangzottak el fenyegetés formájában. Kollégám kijelentette, hogy pedagógia ide, pedagógia oda, ő a maga részéről jól a fenekére húz annak a gyereknek. Én elvetettem a fenékre verést, túl enyhének találtam. Bízzák csak rám! Majd én ellátom a baját! De a kollégáim erősködtek, hogy ide férfierély kell. Férfierély, férfierély! Bízzam csak rájuk.

Lesben állva aludtam el. Papucsom az ágyhoz készítve, pongyolám a széken.

Kora reggel csakugyan felhangzott az ujjongó visítás. Percnyi késedelem nélkül robbant az álmomba, neki is megvolt a napi beosztása. Mire a fütyülés, dörömbölés elkezdődött, már talpra ugrottam, feltéptem az ajtót! Most...bíztattam magam. Most!

A folyosón egy kisfiú vágtatott végig. Egy gyapjas hajú, kormos szemű kisfiú. Egy néger. Épp karambolozás közben zavartam meg. Rúgott és sikított hozzá.

Egy pillanatig az volt az érzésem, hogy álmodom az egészet. De nem...Az ajtókban pizsamás, kócos, dagadt szemű vendégek álltak, köztük a kollégám is. S éppoly zavartan pislogtak, mint én: ez itt egy néger kisfiú...

Rámosolyogtam. Megrázta gyapjas fejét, kivillantotta fogait, s továbbnyargalt. Még egy egész csomó rugdosnivalója volt.

A kollégám a szobájába ballagott, s egy zacskó cukorral tért vissza. Férfieréllyel nyomta a kisfiú markába. A savanyú angol úr biccentett. Aztán mindenki csendben behúzta maga után az ajtót.

Vörös szemhéjamat nézegetve arra gondoltam: akkor szabadultunk meg minden előítélettől, ha eszembe se jut már, hogy hisz ez egy néger kisfiú, s úgy megrázom, hogy örökre megemlegeti!