Vince, a favágó szégyenletesen kikapott.
A négy kilométer cserfa vágását azzal a meghagyással bízta rá Pápay Péter, hogy a hasábokat öt darabra fűrészelje. Köbméterenként a munkáért Vince hat pengőt követelt. Pápay úr négyet ígért. Öt pengőben végül megállapodtak.
Ez reggel történt. Hét és fél nyolc óra között. Az alku létrejöttével Pápay a hivatalába távozott.
Csúf, havas esős volt a januári délelőtt. Pápay számára még hagyján. Az ő irodájában kályha duruzsolt. Annál inkább érezte a zimankót Vince. A szél már akkor ködmöne alá furakodott, amikor a favágó a Pápay úr udvarán szétbontotta a farakást. Hát még azután, hogy kecskebakján megkezdte az egyhangú fűrészelést, melynek dallama hortyogásra emlékeztetett:
- Hiz-huz - énekelt a fűrész.
Járt -e eszébe Vincének, hogy míg a fakereskedők híznak, szegény favágóról az izom is elhúzódik - nem valószínű. Egyszeri kétkezi munkás volt csupán, kinek rongykesztyűjében fagyba bizsergő ujjai jelentették pillanatnyilag minden földi gond tetőfokát.
Mindamellett szívósan, becsülettel vágott. Hiz-huz...
Délelőtt tizenegyig szabályosan bevágta - hasábonként öt darabba, előírás szerint - a négy köbméter felét.
Ekkor történt, hogy a hőmérő - bár Vince közelében ily műszer nem találtatott - félórán belül hat fokkal esett. Vince csak azt érezte, hogy vállalkozása fagyban egyre nehezül. Némi csalafintasághoz folyamodott, hogy munkáját mentől gyorsabban befejezze.
...Mikorára déli két órakor hazatért az úr, készen is volt a négy méterrel. Pápayné - kotnyeles nagysága - asszonyoknál nem szokatlan felelőtlenséggel még megjegyezte az ura előtt:
- Jó és gyors favágó ez a Vince, máskor is őt fogjuk hívni.
Sajnos, a férfiak nem indulnak annyira az első benyomás után, mint a nők. Péter látni akarta a fát. Nem sajnált fáradtságot. Kiment a színbe, és akkor észrevette, hogy Vince a négy köbméternek mindössze felét vágta fel öt-öt darabba, maradékát már csupán négybe. Spórolni akart a munkájával a csirkefogó!
Szúrósan szemébe nézett a favágónak:
- Maga favágó?
- Igenis, nagyságos úr - sütötte földnek tekintetét Vince.
- Van baltája is meg fűrésze is?
- Van, instállom - hangzott a felelet.
- Hát becsülete?
- Miért kérdezi a nagyságos úr?
Pétert hirtelen elöntötte a méreg:
- Még maga kérdezi, hogy miért? - ordított válaszul. - Hát tökkelütöttnek néz engem, aki nem veszem észre, hogy becsap? Azt hiszi, én is olyan ostoba nadrágos vagyok, akin túljárhat minden parasztfifika? Ohó, barátom, nem oda Buda! Mit szólna, ha egy krajcárt sem fizetnék a piszmogásáért?
- Mármint hogy miért? - esetlenkedett kissé megszeppenve a fűrész mestere.
- Mármint hogy azért - gyötörte Péter -, mert kend nem is favágó, hanem zsivány.
Vince csak mértékkel mentegetőzött:
- Nem lehetetlen, hogy elvétettem. Tessék levonni valamit az öt pengőből, és megegyezünk.
- Nem egyezkedünk!
Csöndfüggöny ereszkedett közéjük, amit csak a még dühösebben támadó szél lobogtatott. Pápayt is át meg átjárta a fagy. Elunta a perpatvart ez ebnek sem való időben.
- Hogy lássa meg, mi az nadrágos embernek lenni - zárta a vitát -, én magát csalása ellenére is kifizetem öt pengővel méterenként. Ami nem annyit jelent, hogy félrevezetett, hanem csak azt, hogy undok huzalkodni útonállókkal.
Megvetéssel dobta a hólébe Vince elé a húszpengős papírt. S mialatt a megszégyenített szegény ember egyik kezével orrát törölve szedte fel a pénzt, Pápay úr még egyszer ráüvöltött:
- Most pedig takarodjék. Ide a lábát többé ne tegye.
Faképnél hagyta.
Hatvanesztendős karjaiban a szégyen remegésével vette vállára Vince fűrészét, kecskebakját.
Hanem hát aznap éjszaka Pápay Péter igen rossz alvónak bizonyult. Furdalta valami, hogy alapjában csekély hibáért ily mélyen megalázott egy öregembert. Míg a zsibbasztó szobamelegben nyújtózkodott paplana alatt, s künn az éjszakában valóságos lelkiismeret-viharrá fajult el a szél - egyre fájdalmasabb vonásokra torzult behunyt szemei előtt Vince százesztendős parasztarca. Hogy fájhat neki! - zsongott fülébe a lelkifurdalás. - Inkább vontál volna le valamit a munkabéréből, csak így ne bántottad volna meg!
Azzal az elhatározással nyugtatta meg magát, hogy alkalomadtán majd kiengeszteli Vincét néhány jó szóval, talán bocsánatkéréssel.
- Legférfiasabb elégtételadás saját hibánk belátása és a bocsánatkérés - aludt el Péter úgy hajnalfelé.
Valami négy héttel későbben kínálkozott volna alkalom a megbántás jóvátételére, de akkor hirtelen elpárolgott tőle Pápay hangulata.
Déltájban hazafelé jövet pillantotta meg házatájához közel, egy utcasarkon Vincét ácsorogni.
No, most odamegyek hozzá - tökélte el csöndesen önmagában.
És megfogalmazta a bocsánatkérést ilyenformán:
- Hallja-e, Vince! Amiért én lehordtam kendet, azért nem haragszom. Tudja, néha fejébe száll az embernek a vére, s olyankor szitkozódik. Remélem, maga is elfelejtette. Itt a kezem, Vince, vegyük úgy, mintha nem történt volna semmi sem.
Igen, ezt fogom mondani, ennyi kijár neki - indult el Vince irányába.
Hanem akkor hangos utcai zsivaj térítette el figyelmét kis időre:
- Ott jön Urszovics - üvöltözött a suhancöröm, és rakoncátlan kölykök ujjmutatása a másik utcasarok felé összpontosult.
Kisebb csődületet látott Pápay Péter a jelzett helyen. Messziről nézve a csoportosulást, első pillanatban gázolásra vagy egyéb balesetre, talán verekedésre gondolhatott a járókelő. Csak közelebb érve a csődülethez tűnt ki, hogy medvét táncoltatnak.
Kapualjakba, üzletajtókba is beállított a táncoló medve. Két lábon járva úgy himbálta magát egy csörgős dob ütemes pergetésére, mintha valamely mozgásművészeti iskolából került volna ki szabályos oklevéllel. Pápaynak azt tűnt fel főként, hogy a medve nyűtt állapotában inkább hatott holmi pokrócból készült madárijesztőnek, semmint valóságos fenevadnak.
- Bezárni a kaput - visongott egyik ablakból egy polgárasszony.
- Kinyitni a kaput - követelték Urszovics impresszáriói, két toprongyos, szőrös férfiú, akik közül az egyik az Uszrovics orrába karikázott láncnak fogta a végét, a másik a csörgős dobot rázta és ütötte indulóra.
- Disznóság - méltatlankodott egy háztulajdonos. - Ha bejön az állat az udvarra, idegsokkot kap tőle a kislányom.
- S mi történik - toldotta meg egy másik aggodalom -, ha a dakszlikutyám felbőszül, belekap, s a medve megvadul?
- Urszovics szelíd. Urszovics sohasem vadul meg - igyekezett elhessegetni a pánikot a medve egyik igazgatója.
A csillapítás, úgy látszik, hatott, mert Pápay mellett egy vénasszony megértően felsóhajtott:
- Istenem, szegény medvének is csak kell élnie valamiből.
- Menjen az erdőbe, ott biztosan jobban megél.
Pápay megkérdezte a csörgődobost, mivel táplálja Urszovicsot.
- Négy kiló kukoricát eszik bizony mindennap - hangzott a felvilágosítás.
- És hozzá semmi húst? Feltétnek a kukoricához?
- Húst semmit. Azért olyan szelíd.
A beszélgetésnek fültanúja volt egy vörös nyakkendős fiatalember.
- Látják - kacagott fájdalmasan. - Ez a társadalmi rend! Urszovics dolgozik és éhezik. Négy kiló kukorica éhbér a munkadíja. Egy ilyen hatalmas munkaerőnek? Bezzeg minkaadói nagy pénzeket vágnak zsebre azalatt Urszovics verejtékéből! Urszovicsnak a természet törvényei szerint most téli álmát kellene aludnia. De a mai gazdasági rend megfosztja még pihenő idejétől is!
A szónoklat hatott. Az ujjongó, rongyos siserehad hirtelen elnémult a medve körül. Már-már attól lehetett tartani, hogy a medve is megérti a szót, fellázad, leüti alkalmazóit, és jogot követel. Urszovics ugyanis, akit teljesen megzavart a szokatlanság, hogy körötte nem tapsol és ujjong senki sem, bőszen forgatott szemekkel tekintett a csődületre. Hiányzott neki a rokonszenvtűntetés. Sötét, fekete szemei a sértett művészöntudat szemrehányásával szegeződtek a szónok felé, akinek bizonyos joggal tulajdonította sikere bedugulását. A merőben különös helyzetben a csörgődob is elhallgatott. Meglepve azonban a fordulat magát a vörös nyakkendős szónokot is:
- Látja, kérem - fordult kiábrándulva a mellette álló Pápayhoz -, ez a legnagyobb szerencsétlenségünk. Nem tudjuk öntudatosítani a kiuzsorázottakat. Vette észre mily érzéketlenül peregtek le szavaim Urszovicsról? És nézze csak, kérem. Két lábáról most négy lábára ereszkedik. Egyenesen megalacsonyodás! Már nem is attrakció, csak egyszerű, baromi hústömeg, amely arról álmodik, hogy egy-két óra múlva újra befalhat egy kiló kukoricát.
Pápay ekkorára tökéletesen megelégelte a látványosságot. Eszébe jutott, hogy Vincéről csaknem megfeledkezett. Pedig a favágó, nem messze tőle, már indulni készült. Pápay igyekezett visszaidézni az emlékezetébe az imént fogalmazott kiengesztelést: "...Itt a kezem, Vince, vegyük úgy, mintha nem történt volna semmi sem."
Csakhogy ki láthat a lelkek útvesztőibe? Ki magyarázhatja meg, hogy az élet mellékes kis mozzanatai, egy tőlünk független medvetánc mit rombol kemény elhatározásunkból?
Odament Vincéhez. Vállára tette a kezét:
- Hallja, hé - mordult fölényesen a favágóra -, fogytán az aprófám. Teszek magával egy utolsó próbát. Ha megígéri, hogy tisztességesebb lesz, mint volt utoljára, holnap eljöhet fűrészelni.
- Igenis, nagyságos úr - dörmögött alázatosan Vince, aki e percben Pápay szemében külsőleg-belsőleg csalódásig hasonlatossá vált Urszovicshoz.
A négy kilométer cserfa vágását azzal a meghagyással bízta rá Pápay Péter, hogy a hasábokat öt darabra fűrészelje. Köbméterenként a munkáért Vince hat pengőt követelt. Pápay úr négyet ígért. Öt pengőben végül megállapodtak.
Ez reggel történt. Hét és fél nyolc óra között. Az alku létrejöttével Pápay a hivatalába távozott.
Csúf, havas esős volt a januári délelőtt. Pápay számára még hagyján. Az ő irodájában kályha duruzsolt. Annál inkább érezte a zimankót Vince. A szél már akkor ködmöne alá furakodott, amikor a favágó a Pápay úr udvarán szétbontotta a farakást. Hát még azután, hogy kecskebakján megkezdte az egyhangú fűrészelést, melynek dallama hortyogásra emlékeztetett:
- Hiz-huz - énekelt a fűrész.
Járt -e eszébe Vincének, hogy míg a fakereskedők híznak, szegény favágóról az izom is elhúzódik - nem valószínű. Egyszeri kétkezi munkás volt csupán, kinek rongykesztyűjében fagyba bizsergő ujjai jelentették pillanatnyilag minden földi gond tetőfokát.
Mindamellett szívósan, becsülettel vágott. Hiz-huz...
Délelőtt tizenegyig szabályosan bevágta - hasábonként öt darabba, előírás szerint - a négy köbméter felét.
Ekkor történt, hogy a hőmérő - bár Vince közelében ily műszer nem találtatott - félórán belül hat fokkal esett. Vince csak azt érezte, hogy vállalkozása fagyban egyre nehezül. Némi csalafintasághoz folyamodott, hogy munkáját mentől gyorsabban befejezze.
...Mikorára déli két órakor hazatért az úr, készen is volt a négy méterrel. Pápayné - kotnyeles nagysága - asszonyoknál nem szokatlan felelőtlenséggel még megjegyezte az ura előtt:
- Jó és gyors favágó ez a Vince, máskor is őt fogjuk hívni.
Sajnos, a férfiak nem indulnak annyira az első benyomás után, mint a nők. Péter látni akarta a fát. Nem sajnált fáradtságot. Kiment a színbe, és akkor észrevette, hogy Vince a négy köbméternek mindössze felét vágta fel öt-öt darabba, maradékát már csupán négybe. Spórolni akart a munkájával a csirkefogó!
Szúrósan szemébe nézett a favágónak:
- Maga favágó?
- Igenis, nagyságos úr - sütötte földnek tekintetét Vince.
- Van baltája is meg fűrésze is?
- Van, instállom - hangzott a felelet.
- Hát becsülete?
- Miért kérdezi a nagyságos úr?
Pétert hirtelen elöntötte a méreg:
- Még maga kérdezi, hogy miért? - ordított válaszul. - Hát tökkelütöttnek néz engem, aki nem veszem észre, hogy becsap? Azt hiszi, én is olyan ostoba nadrágos vagyok, akin túljárhat minden parasztfifika? Ohó, barátom, nem oda Buda! Mit szólna, ha egy krajcárt sem fizetnék a piszmogásáért?
- Mármint hogy miért? - esetlenkedett kissé megszeppenve a fűrész mestere.
- Mármint hogy azért - gyötörte Péter -, mert kend nem is favágó, hanem zsivány.
Vince csak mértékkel mentegetőzött:
- Nem lehetetlen, hogy elvétettem. Tessék levonni valamit az öt pengőből, és megegyezünk.
- Nem egyezkedünk!
Csöndfüggöny ereszkedett közéjük, amit csak a még dühösebben támadó szél lobogtatott. Pápayt is át meg átjárta a fagy. Elunta a perpatvart ez ebnek sem való időben.
- Hogy lássa meg, mi az nadrágos embernek lenni - zárta a vitát -, én magát csalása ellenére is kifizetem öt pengővel méterenként. Ami nem annyit jelent, hogy félrevezetett, hanem csak azt, hogy undok huzalkodni útonállókkal.
Megvetéssel dobta a hólébe Vince elé a húszpengős papírt. S mialatt a megszégyenített szegény ember egyik kezével orrát törölve szedte fel a pénzt, Pápay úr még egyszer ráüvöltött:
- Most pedig takarodjék. Ide a lábát többé ne tegye.
Faképnél hagyta.
Hatvanesztendős karjaiban a szégyen remegésével vette vállára Vince fűrészét, kecskebakját.
Hanem hát aznap éjszaka Pápay Péter igen rossz alvónak bizonyult. Furdalta valami, hogy alapjában csekély hibáért ily mélyen megalázott egy öregembert. Míg a zsibbasztó szobamelegben nyújtózkodott paplana alatt, s künn az éjszakában valóságos lelkiismeret-viharrá fajult el a szél - egyre fájdalmasabb vonásokra torzult behunyt szemei előtt Vince százesztendős parasztarca. Hogy fájhat neki! - zsongott fülébe a lelkifurdalás. - Inkább vontál volna le valamit a munkabéréből, csak így ne bántottad volna meg!
Azzal az elhatározással nyugtatta meg magát, hogy alkalomadtán majd kiengeszteli Vincét néhány jó szóval, talán bocsánatkéréssel.
- Legférfiasabb elégtételadás saját hibánk belátása és a bocsánatkérés - aludt el Péter úgy hajnalfelé.
Valami négy héttel későbben kínálkozott volna alkalom a megbántás jóvátételére, de akkor hirtelen elpárolgott tőle Pápay hangulata.
Déltájban hazafelé jövet pillantotta meg házatájához közel, egy utcasarkon Vincét ácsorogni.
No, most odamegyek hozzá - tökélte el csöndesen önmagában.
És megfogalmazta a bocsánatkérést ilyenformán:
- Hallja-e, Vince! Amiért én lehordtam kendet, azért nem haragszom. Tudja, néha fejébe száll az embernek a vére, s olyankor szitkozódik. Remélem, maga is elfelejtette. Itt a kezem, Vince, vegyük úgy, mintha nem történt volna semmi sem.
Igen, ezt fogom mondani, ennyi kijár neki - indult el Vince irányába.
Hanem akkor hangos utcai zsivaj térítette el figyelmét kis időre:
- Ott jön Urszovics - üvöltözött a suhancöröm, és rakoncátlan kölykök ujjmutatása a másik utcasarok felé összpontosult.
Kisebb csődületet látott Pápay Péter a jelzett helyen. Messziről nézve a csoportosulást, első pillanatban gázolásra vagy egyéb balesetre, talán verekedésre gondolhatott a járókelő. Csak közelebb érve a csődülethez tűnt ki, hogy medvét táncoltatnak.
Kapualjakba, üzletajtókba is beállított a táncoló medve. Két lábon járva úgy himbálta magát egy csörgős dob ütemes pergetésére, mintha valamely mozgásművészeti iskolából került volna ki szabályos oklevéllel. Pápaynak azt tűnt fel főként, hogy a medve nyűtt állapotában inkább hatott holmi pokrócból készült madárijesztőnek, semmint valóságos fenevadnak.
- Bezárni a kaput - visongott egyik ablakból egy polgárasszony.
- Kinyitni a kaput - követelték Urszovics impresszáriói, két toprongyos, szőrös férfiú, akik közül az egyik az Uszrovics orrába karikázott láncnak fogta a végét, a másik a csörgős dobot rázta és ütötte indulóra.
- Disznóság - méltatlankodott egy háztulajdonos. - Ha bejön az állat az udvarra, idegsokkot kap tőle a kislányom.
- S mi történik - toldotta meg egy másik aggodalom -, ha a dakszlikutyám felbőszül, belekap, s a medve megvadul?
- Urszovics szelíd. Urszovics sohasem vadul meg - igyekezett elhessegetni a pánikot a medve egyik igazgatója.
A csillapítás, úgy látszik, hatott, mert Pápay mellett egy vénasszony megértően felsóhajtott:
- Istenem, szegény medvének is csak kell élnie valamiből.
- Menjen az erdőbe, ott biztosan jobban megél.
Pápay megkérdezte a csörgődobost, mivel táplálja Urszovicsot.
- Négy kiló kukoricát eszik bizony mindennap - hangzott a felvilágosítás.
- És hozzá semmi húst? Feltétnek a kukoricához?
- Húst semmit. Azért olyan szelíd.
A beszélgetésnek fültanúja volt egy vörös nyakkendős fiatalember.
- Látják - kacagott fájdalmasan. - Ez a társadalmi rend! Urszovics dolgozik és éhezik. Négy kiló kukorica éhbér a munkadíja. Egy ilyen hatalmas munkaerőnek? Bezzeg minkaadói nagy pénzeket vágnak zsebre azalatt Urszovics verejtékéből! Urszovicsnak a természet törvényei szerint most téli álmát kellene aludnia. De a mai gazdasági rend megfosztja még pihenő idejétől is!
A szónoklat hatott. Az ujjongó, rongyos siserehad hirtelen elnémult a medve körül. Már-már attól lehetett tartani, hogy a medve is megérti a szót, fellázad, leüti alkalmazóit, és jogot követel. Urszovics ugyanis, akit teljesen megzavart a szokatlanság, hogy körötte nem tapsol és ujjong senki sem, bőszen forgatott szemekkel tekintett a csődületre. Hiányzott neki a rokonszenvtűntetés. Sötét, fekete szemei a sértett művészöntudat szemrehányásával szegeződtek a szónok felé, akinek bizonyos joggal tulajdonította sikere bedugulását. A merőben különös helyzetben a csörgődob is elhallgatott. Meglepve azonban a fordulat magát a vörös nyakkendős szónokot is:
- Látja, kérem - fordult kiábrándulva a mellette álló Pápayhoz -, ez a legnagyobb szerencsétlenségünk. Nem tudjuk öntudatosítani a kiuzsorázottakat. Vette észre mily érzéketlenül peregtek le szavaim Urszovicsról? És nézze csak, kérem. Két lábáról most négy lábára ereszkedik. Egyenesen megalacsonyodás! Már nem is attrakció, csak egyszerű, baromi hústömeg, amely arról álmodik, hogy egy-két óra múlva újra befalhat egy kiló kukoricát.
Pápay ekkorára tökéletesen megelégelte a látványosságot. Eszébe jutott, hogy Vincéről csaknem megfeledkezett. Pedig a favágó, nem messze tőle, már indulni készült. Pápay igyekezett visszaidézni az emlékezetébe az imént fogalmazott kiengesztelést: "...Itt a kezem, Vince, vegyük úgy, mintha nem történt volna semmi sem."
Csakhogy ki láthat a lelkek útvesztőibe? Ki magyarázhatja meg, hogy az élet mellékes kis mozzanatai, egy tőlünk független medvetánc mit rombol kemény elhatározásunkból?
Odament Vincéhez. Vállára tette a kezét:
- Hallja, hé - mordult fölényesen a favágóra -, fogytán az aprófám. Teszek magával egy utolsó próbát. Ha megígéri, hogy tisztességesebb lesz, mint volt utoljára, holnap eljöhet fűrészelni.
- Igenis, nagyságos úr - dörmögött alázatosan Vince, aki e percben Pápay szemében külsőleg-belsőleg csalódásig hasonlatossá vált Urszovicshoz.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése