Kiss Jenő: Egy rab őzről

Gyakran látom ott a kapurács mögött,
ő a telken áll, én megyek vagy jövök.
Zöldbe illő bája oly idegen itten!
Vele szépsége is bebörtönözött.

Gyermekek igézik: Őzi jöszte! - Nincsen
ki ne állna meg, ki rája ne tekintsen:
bőre bársonyába takarják szemük -
szemüket, mi hideg mocskok közt mezitlen.

Néha el-elnézem magam is a szük
kapuból, midőn a napfény már leszürt,
s mint ki pillán át néz szép meleg szemével,
kapu rácsa közt a nyugvó nap besüt.

Ott jár-kél a fényben - oly lágy, oly törékeny!
Árnyék támogatja végig a fövényen.
Sarlós nyoma selymes fűben nem arat:
még aszat se kél itt a falak tövében - -

Szánjam őt? - Úgy érzem: szánni nem szabad.
Akkor hogy becsüljem önnönmagamat?
Magamat, kit szintén rabként tart a város -
Rab őz és rab ember mindig volt s marad.

S vajon a szabadság az-e, mit kiáltoz
ország-világ? Nem fér kétség fogalmához?
Hisz ha megfigyeljük ama "eszmei
szabadságot", az is, mint a zárka, rácsos.

Vallom, hogy csak akkor szabad valaki,
hogyha hivatását teljesítheti:
bár övezze korlát, bár igázza kényszer,
beválthatja, mit a sors rendelt neki!

Nekem azt rendelte: szépséggel igézzem
ezt a Bábelt, szájam tájakról beszéljen,
egy másik világról! - S e megrebbenő
őznek mit? A sorsa nem az-é, mi nékem?

Egy isten küldötte őt is, egy erő,
egy a sorsa vélem, a testvérem ő,
különös tanítvány: a pogány kövek közt
tájak szép igéit hittel hirdető!

Idegen még erre, félénk s kissé megtört,
ám ki prédikálná szebben itt az erdőt,
a forrást s az édes hajnalsugarat? -
Ó, őz! tájak prófétája! ami megköt,

a rács engem is fog - ámde szabadabb
nálunk van-e mégis? A Nagy Akarat
parancsát beváltván, bátran és kigyúlva
zenghetjük: őrénél szabadabb a rab!

(1935)