Kiss Jenő: Nyírfa

Úgy képzelem, a gyökere kigyulladt
s belőle füstként száll fel lenge törzse,
fennebb bomolni kezd, egyre lazul, majd
hűs lombba oszlik el, feltündökölve.

Ó, nyírfa! te szép illat-áldozat, mit
a jámbor föld mutat be istenének -
levegő nem nyom el, szél meg se hajlít,
mint Ábel áldozata szállsz az égen.

Itt ólálkodom, látod, körülötted,
s irigy szememből Káin kínja lobban.
Mi ragad téged följebb, egyre följebb? -
zihálom megalázó fájdalomban.

Máglyámat én is istenemnek gyújtom,
áldozatom: bús, olajágú ének,
ám füstje elhull, szétterül lecsuklón,
s kormától szívem mind fájóbb, sötétebb.

S hiába szítom lángom új dalokkal,
nagyobb tüzeknek csak nagyobb a füstje:
mint pernye száll rám vissza, mit kiszóltam
és minden szikra visszahull kihűlve.

Nyírfa! te kedves füst! és föld, te Ábel!
Nagyon megkínoztattam én szívemben -
Nehéz kimondani, de hogyha már kell,
kimondom, halld: csalódtam istenemben.

Nem kellek én neki. Az én kezemből
a lángot visszaszórja, szélkavartan -
De hogyha ő, az isten, nem emel föl,
megállok én majd így is, önmagamban!

(1935)