Nekem van egy ametisztköves gyűrűm, amit még senki se látott.
Ezt a gyűrűt én nyíltan viselem, nem csinálok belőle titkot, itt hordom a bal kezem mutatóujján, s bevallom: néha bosszant is, hogy nem veszik észre. Ha legalább olyan kor egy-egy megjegyzést tennének rá, és azt mondanák például: - Ejha! Ez aztán gyönyörű! Megengedi, hogy jobban megnézzem?
De nekem ezt még nem mondta senki. Azt kell hinnem, hogy az én gyűrűm láthatatlan.
Néha, mikor beszélek valakivel, a kezemre nézek, és azt mondom:
- Ezt a gyűrűt még az apámtól kaptam.
- Melyiket? - kérdi az illető zavartan. - Én nem látok semmiféle gyűrűt az ujjain!
Ilyenkor én rendszerint elsápadok, s a beszélgetést hirtelen abbahagyom.
Ritkán történik meg, hogy így elszólom magam, de előfordul. A napokban meghívtak V-ékhez, akik igen előkelő életet élnek. Egyszer csak V. hozzám fordul, és azt kérdi tőlem:
- Mondja, kérem! A lila köves gyűrű most is az ujján van?
- Nem, nem - adom meg a választ keményen -, egyébként láthatja, hogy a gyűrű most nincs az ujjamon.
- Bocsásson meg, én a gyűrűt akkor se látom, mikor az ujján van: ezért kérdem!
Ez a gyermeki őszinteség megnevettet, s azonnal megtöri konokságomat:
- A gyűrű most is az ujjamon van, ha éppen tudni akarja!
- No lám!...Azért kérdeztem, mert nagy szívességre akarom kérni. Húzza le a gyűrűt az ujjáról.
Szó nélkül megteszem, és most egyszerre minden szem felénk fordul.
- Úgy! - mondja V. - És most ejtse be a gyűrűt ebbe a pohárba!
A gyűrű az üveg falához ütődik, hangot ad, és csengve-bongva ugrál a pohár fenekén.
A társaság tagjai összenéznek, és V. így szól:
- Mi kételkedtünk az ön szavaiban, de most belátjuk, hogy önnek volt igaza. Elismerjük, hogy önnek csakugyan van egy ametisztköves gyűrűje!
Persze V-ékre hivatkozni ebben a dologban nem volna illő. Úgy kell viselkednem ezután is, mintha nem is lenne gyűrűm.
Ha én erre a gyűrűre rálehelek, s tükörsimára csiszolt ametisztlapját néhányszor megdörzsölöm, magam is láthatatlanná válok. Erre véletlenül jöttem rá, mikor egy társaságban unatkoztam.
- De nézze csak! Hová lett Peruyn?
- No, ez érdekes!
- Egy pillanattal előbb még itt ült ebben a karosszékben, és szivarozott. Látta elmenni?
- Nem én!
- Akkor a föld nyelte el...! Mindenesetre: ez is csak vele fordulhat elő.
- Igaza van! Csak egy ilyen különös emberrel, mint Peruyn!
Én ezalatt ott ültem közöttük, de ők akkor már nem láttak engem.
Nekem persze családom is van: van egy feleségem és három lányom. Reggelenként megérintem őket az én ametisztköves gyűrűmmel, ők erre aztán láthatatlanokká válnak.
- Hová siet, Peruyn?
- Megyek az orvoshoz.
- Ó!...Beteg?
- Nem én: a feleségem!
- A felesége? Ne tréfáljon, magának nincs felesége! Maga agglegény!
- Én???
- Ó, bocsánat!...Látja, kérem, mi mind azt hittük, hogy maga nőtlen...No de ilyet!...Családja is van?
- Van bizony! Ha látná az én három lányomat!...
- Ne mondja!!! Milyen idősek?
- Bizony már nagyocskák!
- És szépek?
- Meghiszem azt!
- Látja, Peruyn, én irigylem magát! Maga boldog ember: van családja!
- Magának nincs?
- Nincs bizony.
- Akkor nem is sejti, hogy mennyi gondtól kíméli meg magát...Hja, a boldogságot nem adják ingyen!
De mert nem nagyon bízom az orvosokban, előbb mégis kipróbálom a gyűrűmet. Meglengetem a levegőben háromszor, s hangosan mondom:
- Az én Heloise-om meggyógyult!
És csakugyan!
Mikor hazaérek, már mosolyogva fogad az ajtóban.
Így élek távol mindenkitől - nekik és magamnak. Az életem tele volt küzdelemmel, de istennek hála - révbe értem, s a nehezén már régen túl vagyok.
Van egy kis vagyonom, amely folyton gyarapszik - talán nem is olyan kicsi, mint gondolják! - s van egy kis birtokom is Bauningben. Mikor ezt a birtokot vettem, összehivattam összes tisztjeimet, béreseimet, napszámosaimat, minden belső cselédet, szolgálót, szolgát és inast, s így szóltam hozzájuk:
- Én titeket az én ametiszt gyűrűm védelme alá helyezlek, éppúgy, mint a házamat, a földemet, a barmaimat: minden ingó és ingatlan jószágomat. Ne lásson titeket senki!
S ha terhemre van a nagyvárosi élet, ide menekülök.
Ó, az én fáim!...
Az őrház zöld zsalugáterei felcsillannak ilyenkor, s a fehér hajú aggastyán nyájasan köszönt.
Aranysárga búzatábla ércfénye sugárzik.
S a szél a tikkadt virágok szagával arcomba lendül.
Az én aratóim dalolnak.
Ezt a gyűrűt én nyíltan viselem, nem csinálok belőle titkot, itt hordom a bal kezem mutatóujján, s bevallom: néha bosszant is, hogy nem veszik észre. Ha legalább olyan kor egy-egy megjegyzést tennének rá, és azt mondanák például: - Ejha! Ez aztán gyönyörű! Megengedi, hogy jobban megnézzem?
De nekem ezt még nem mondta senki. Azt kell hinnem, hogy az én gyűrűm láthatatlan.
Néha, mikor beszélek valakivel, a kezemre nézek, és azt mondom:
- Ezt a gyűrűt még az apámtól kaptam.
- Melyiket? - kérdi az illető zavartan. - Én nem látok semmiféle gyűrűt az ujjain!
Ilyenkor én rendszerint elsápadok, s a beszélgetést hirtelen abbahagyom.
Ritkán történik meg, hogy így elszólom magam, de előfordul. A napokban meghívtak V-ékhez, akik igen előkelő életet élnek. Egyszer csak V. hozzám fordul, és azt kérdi tőlem:
- Mondja, kérem! A lila köves gyűrű most is az ujján van?
- Nem, nem - adom meg a választ keményen -, egyébként láthatja, hogy a gyűrű most nincs az ujjamon.
- Bocsásson meg, én a gyűrűt akkor se látom, mikor az ujján van: ezért kérdem!
Ez a gyermeki őszinteség megnevettet, s azonnal megtöri konokságomat:
- A gyűrű most is az ujjamon van, ha éppen tudni akarja!
- No lám!...Azért kérdeztem, mert nagy szívességre akarom kérni. Húzza le a gyűrűt az ujjáról.
Szó nélkül megteszem, és most egyszerre minden szem felénk fordul.
- Úgy! - mondja V. - És most ejtse be a gyűrűt ebbe a pohárba!
A gyűrű az üveg falához ütődik, hangot ad, és csengve-bongva ugrál a pohár fenekén.
A társaság tagjai összenéznek, és V. így szól:
- Mi kételkedtünk az ön szavaiban, de most belátjuk, hogy önnek volt igaza. Elismerjük, hogy önnek csakugyan van egy ametisztköves gyűrűje!
Persze V-ékre hivatkozni ebben a dologban nem volna illő. Úgy kell viselkednem ezután is, mintha nem is lenne gyűrűm.
Ha én erre a gyűrűre rálehelek, s tükörsimára csiszolt ametisztlapját néhányszor megdörzsölöm, magam is láthatatlanná válok. Erre véletlenül jöttem rá, mikor egy társaságban unatkoztam.
- De nézze csak! Hová lett Peruyn?
- No, ez érdekes!
- Egy pillanattal előbb még itt ült ebben a karosszékben, és szivarozott. Látta elmenni?
- Nem én!
- Akkor a föld nyelte el...! Mindenesetre: ez is csak vele fordulhat elő.
- Igaza van! Csak egy ilyen különös emberrel, mint Peruyn!
Én ezalatt ott ültem közöttük, de ők akkor már nem láttak engem.
Nekem persze családom is van: van egy feleségem és három lányom. Reggelenként megérintem őket az én ametisztköves gyűrűmmel, ők erre aztán láthatatlanokká válnak.
- Hová siet, Peruyn?
- Megyek az orvoshoz.
- Ó!...Beteg?
- Nem én: a feleségem!
- A felesége? Ne tréfáljon, magának nincs felesége! Maga agglegény!
- Én???
- Ó, bocsánat!...Látja, kérem, mi mind azt hittük, hogy maga nőtlen...No de ilyet!...Családja is van?
- Van bizony! Ha látná az én három lányomat!...
- Ne mondja!!! Milyen idősek?
- Bizony már nagyocskák!
- És szépek?
- Meghiszem azt!
- Látja, Peruyn, én irigylem magát! Maga boldog ember: van családja!
- Magának nincs?
- Nincs bizony.
- Akkor nem is sejti, hogy mennyi gondtól kíméli meg magát...Hja, a boldogságot nem adják ingyen!
De mert nem nagyon bízom az orvosokban, előbb mégis kipróbálom a gyűrűmet. Meglengetem a levegőben háromszor, s hangosan mondom:
- Az én Heloise-om meggyógyult!
És csakugyan!
Mikor hazaérek, már mosolyogva fogad az ajtóban.
Így élek távol mindenkitől - nekik és magamnak. Az életem tele volt küzdelemmel, de istennek hála - révbe értem, s a nehezén már régen túl vagyok.
Van egy kis vagyonom, amely folyton gyarapszik - talán nem is olyan kicsi, mint gondolják! - s van egy kis birtokom is Bauningben. Mikor ezt a birtokot vettem, összehivattam összes tisztjeimet, béreseimet, napszámosaimat, minden belső cselédet, szolgálót, szolgát és inast, s így szóltam hozzájuk:
- Én titeket az én ametiszt gyűrűm védelme alá helyezlek, éppúgy, mint a házamat, a földemet, a barmaimat: minden ingó és ingatlan jószágomat. Ne lásson titeket senki!
S ha terhemre van a nagyvárosi élet, ide menekülök.
Ó, az én fáim!...
Az őrház zöld zsalugáterei felcsillannak ilyenkor, s a fehér hajú aggastyán nyájasan köszönt.
Aranysárga búzatábla ércfénye sugárzik.
S a szél a tikkadt virágok szagával arcomba lendül.
Az én aratóim dalolnak.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése