André Chénier: A tarentumi szűz

Sirályok, sirályok, szent a édes szárnyasok!
Thetisz madarai, sirályok sírjatok!

Myrto már nincs, szegény, Tarentum szép leánya!
Camarina felé ringatta könnyű gálya:
ringatta lassudan a nászi fuvola
s a dalszó - várta már jegyese otthona.
És nászi köntösét a boldog napra óván,
éber kulcs őrködött cédrusfa-ládikóján,
ott várták karjait a szép aranycsatok,
lágy, szőke fonatát ünnepi illatok.
S a csillagok felé esd épp a gálya orrán,
mikor vad szél csap át a duzzadó vitorlán
s elkapja őt...alél...matróz csak tovább...
Sikolt, alázuhan, és elnyeli a hab.

A habba hullt szegény, Tarentum zsenge szűze!
Szép testét kósza víz sodorta hányva-űzve.
A könnyező Thetisz, ki nem felejti el,
sok éhes szörny elől barlangba rejti el.
És szép nercidák tűnnek föl egy szavára,
kiknek a mélyben áll habmosta palotája,
s partra viszik a lányt, s elfektetik hanyatt
a nyugati fokon lágyan a hant alatt.
Majd messzi társaik kiáltva össze sorban,
nimfákat szikla közt, kútfőkön és bokorban,
a keblüket verik, nagy gyászleplük lebeg,
s ezt hajtják egyre, jaj, a bús tetem felett:
"Jaj, jaj, nem vittek el kedvesedhez, árva,
nem öltöztettek át menyasszonyi ruhába,
nem pántolták karod a szép aranycsatok,
s nem itták fürtjeid az édes illatot."

/Ford.: Kardos László/