André Chénier: Jambusok

Mint végső napsugár, mint könnyű fuvallat
libeg a szép nap alkonyán:
a vérpad előtt így pengetem lantomat,
s várom, míg sor kerül reám.
Mert lehet, hogy mire a zománc csillogó
lapján még egyszer hatvanat
lép megszabott útján a serény mutató,
s az óra üt, a föld alatt
már síri álom ül mind a két szememen,
és elnémultam, még mielőtt
e verset, melyt most kezdek, befejezem,
s e rémítő falak között
a halál ügynöke, az árnyak fogdmege,
kit rút őrhad követ,
elüvölti nevem végig a fekete
bús folyosón, hol lépkedek,
s ellenük e sorok dárdáit lihegem
(hatástalan védekezés),
miközben ő belém fagyasztja rímemet,
összeköti csuklóimat és
a tömegen átlökdösve, elvezet.
Rabtársaim e bús csapat
lehorgasztja fejét. Mind ismert engemet,
s többé rólam nem hallanak.
Eleget éltem. Hol van már a férfiak
lelkéből az erény, a tett,
az igazságosztás vágya, a szent harag
ereje, melytől megremeg
és elsápad a bűnbe fulladt hatalom?
Kiállás, antik hősiesség,
igaz barátság, könnyes szemű irgalom,
mely példái díszítik még
e feldúlt földi hajlékot, ahol lakunk?
Itt meghunyászkodást imád
és szolgál, aki él. Hitvány férgek vagyunk
mind, mind! Isten veled, világ,
jöjj el értem, halál, öleljen át karod!
Hadd rakja le a fáradt szív
minden terhét! - De nem, mert élni akarok:
a kötelesség visszahív.
Az igaz embert, kit elragad a galád
önkény, s koporsójára néz:
magasra emeli hangját meg homlokát,
lénye megszentelt tűzben ég,
s ha égi parancs, hogy többé ne fogjanak
kardmarkolatot ujjaim:
úgy most fanyar tentába, mártom tollamat
értetek, embertársaim!
Igazság, Jog! Hogyha szavam s a gondolat,
mely bennem titkon háborog,
kedves néktek, s az átkozott siserehad,
mely jött s diadalmaskodott,
ha győztes röhejük, s mi több, ahogy
önmagukat tömjénezik:
szívekbe sebet hasít, úgy nyújtsatok
nékem kart, amely felsegít,
hadd szórjak, bosszúálló apródotok
villámokat rájuk, amíg
élek, s szúrom szájon a Törvény és a Jog
méregfogú hóhérait,
Franciaország síri férgeit. Epém,
te toll! Borzalmam, istenem,
haragom és kínom: tőled lélegzem én,
te legfőbb kincsem, mindenem!
Ha megrázzák, az izzó szurok fellobog
s a hunyó fáklya lángra kap.
Szenvedek, de élek, és újra elfogott
s magával visz az áradat.
Igazság nélkül szemétre hányt dög vagyok,
láthatatlan bú zápfoga.
Társai a Hazug Gyilkos kezén rabok,
győz elnyomói tábora,
rendeleteivel mindenkit utolér,
megöl, proskribál, tönkretesz,
elhervasztja az életet. Szívem felé
irányította tőrömet.
Történelmét megírni, kérdem, ki marad?
A lemészárolt igazak fiát
és özvegyét ki vigasztalja majd?
Ki tart a gyűlölt banditák
elé tükröt, hogy képüket meglássák?
Ki fut le velük félúton
a Pokolig, hogy a bosszú korbácsát
végigpróbálja arcukon?
Leköpje nevüket? Elzengje átkukat?
Igazság érted szomjazok.
A gyűlölettől szívem szenved s megdagad.
Velem együtt hal meg a Jog.

/Ford.: Faludy György/