Egy nagy-nagy, liliomos, orgonabokros kertben lakott a három leány. Az első fekete, a második vörös, a legkisebb aranyszőke hajú. Együtt szedték le a tavasz ibolyáit, együtt énekelték túl a hiú rigómadarat, együtt kergetőztek az őzikékkel meg az öreg, százéves baglyokkal, akiket nagyon szerettek mind a hárman. Megosztották velük az ebédjöket és a forrásvizet, melyet utána ittak, s amely a kert közepén bugyogott fel a földből. Ilyenkor az őzikék kecses ugrándozásokkal köszönték meg az ennivalót meg az innivalót, a nagyfejű, komoly baglyok pedig integettek és huhogtak hozzá, mintha így szóltak volna:
- Köszönjük szépen az ebédet. Az egészségetekre!
Egy test, egy lélek volt ez a három leány, mert testvérek voltak, s nem volt titkuk egymás előtt, de még csak olyan gondolata egyiknek is, amelyet a másik kettő ne tudott volna. Tavasztól őszig egész nap a kertben tanyáztak, és csak este mentek be a házukba, amely olyan volt, mint valami kis kastély. Az őzikéket is bevitték magukkal a hálószobájukba, s a baglyoknak is ott adtak helyet egy erős régi diófarúdon, amely az ablak előtt húzódott el. Akkor aztán meggyújtották a gyertyákat, és levetkőztek.( Az ingük a legfehérebb patyolatból készült, a rózsaszínű bőrük átlátszott rajta.) Elővették a rokkát, kieresztették a gyönyörű, selymes nagy hajukat, és fontak késő éjszakáig. És mondtak gyönyörű hosszú meséket, amelyeket ki-ki maga gondolt ki. Mikor ebbe már belefáradtak, megcsókolták egymást, és belefeküdtek a hatalmas nyoszolyába, amely a szoba közepén állott. S ott elaludt a három szépséges leány. (Még lélegzetet is egyszerre vettek.)
Így folyt az élet őszig, amikor a sárga szőlőfürtöket leszedték a tőkéről, és bevitték fölaggatni a házba. Ezután már csak keveset jártak ki, s naphosszat fontak az ablak mellett, s mesélték egymásnak a csodálatos szép meséket, miközben az ég felhőit nézték sokáig.
Így múltak az esztendők...
Egyszer azután megváltozott a lányok házának békességes élete.
Éppen azon a napon, amikor a barackfa virágai kinyíltak a nagy kertben, és a barna hajú lány a kert sarkából felnézett a hegyek hágói felé, egy lovagot pillantott meg. (Nem is volt még lovag talán, csak apród.) A fiú megszólította:
- Jó reggelt, te szép barna lány.
A lány eltakarta kezivel az arcát, mert még addig fiút sohasem látott, és el akart szaladni, de a lábai gyökeret vertek, és nem tudott egy lépést se tenni.
A fiú folytatta:
- De ne takard ám el az arcodat, kérlek, mert nem látom a szép szemeidet.
A lány levette kezit az arcáról, s a fiúra nézett, aki közelebb lépett, és erősen, borzasztóan és édesen belenézett a szemeibe. S a kisasszony hófehér arca tele lett lángrózsákkal. Remegve visszaköszönt a fiúnak.
- Jó reggelt!
Észre sem vette, hogy ez már átvetette magát a kerítésen, és megfogta a kezét. Azaz dehogynem vette észre. Hiszen égette a kézfogás. S mikor a lovag átölelte a nyakát, s a szájára rányomta a száját, csupa tüzes, gyönyörűséges izgalom lett az egész teste.
A következő pillanatban már ő ölelte át az apródot, és viszonozta csókjait.
S szépen múlt így az idő addig, amíg az egyik őzike oda nem dörgölődött hozzájuk, mire a lovag átvetette magát a kerítésen, és eltűnt.(Hol kóborolt addig ez az őzike?)
Azontúl minden nap találkoztak. És minden maradt a régiben. De a testvérek semmit sem tudtak erről, mert a lány nem szólt a lovagról egy szót sem. S a másik két lány éjszakái továbbra is nyugodtak és álomtalanok voltak. De a barna lány álmai tele voltak a lovag alakjával.
Így múlott el a nyár. Míg egy napon leszedték a lányok az óriási sárga szőlőfürtöket, s bevitték a házba, selyemfonalakra kötve. Azontúl nemigen jártak a kertben. A barnahajú ugyan másnap titokban kilopódzott, de nem találkozott a lovaggal. A lovag nem jött el azután se.
Tele volt a szíve aggodalommal a barnahajú lánynak. Egy napon testvérei úgy találták, amint egy vizestálban nézegeti az arcát, és könnyezik. Megölelték és megkérdezték, miért búsul, hiszen a bánat előttük ismeretlen: a barna csak ennyit mondott:
- Elment! Elhagyott!
A testvérei többet nem kérdezték.
De elérkezett a második tavasz. S a barackfák egy reggelen újra tele lettek virággal. A barna lány visszaemlékezve az elmúlt tavaszra, reménykedően várta a lovagját. De hiába.
Egyszer azután hetek múlva meglátta. A kert másik sarkában. A húgával, a vöröshajúval. Hévvel csókolták egymást.
Elkezdett sírni a barnahajú lány, és ájultan esett hátra, de a szőke húga, aki szintén látta a dolgot, fölfogta.
Aztán eljött megint az ősz, s vége volt a vöröshajú lány szerelmének is. A lovag bizony nem jött többé.
Keserves sóhajokkal volt teli a lányok hálószobájának éjszakája. Csak a legfiatalabb aludt nyugton, tiszta, hideg álommal.
A vén baglyok rosszkedvűen rázták a fejüket. Bizonyosan azt gondolták magukban:
- Oh, ezek a lányok! Már nem is alhatik az ember miattok nyugodtan!
Múltak, múltak a hónapok és egyszer a lányok arra ébredtek, hogy a barackfa virága megint kivirágzott. Vidáman felöltöztek, s mindegyik eltűnt valahová. A kert sarkaiba lopóztak és vártak.
A szőke lány, a legfiatalabb találkozott vele azon a napon. És azon túl is. A testvérei pedig hiába várták nap-nap után. Egyszer azután megpillantották, amint a szőke húgukkal a lovag szerelmeskedik. Oly erősen szorította magához a deli vitéz a szép lányt, hogy annak szinte lélegzete is elállott. A barna és vöröshajú lányok szíve pedig úgy vert ennek láttára, hogy majd kiugrott a mellükből. De egyikük se szólt egy szót se.
És elmúlt ez a nyár is, mint a többi. S a lovag őszre megint nem jött többé. A tél pedig bánatban - ábrándokban múlt el. Az őzikék kedvetlenül csüggesztették le a fejöket, s még a sóskenyérnek se örültek, a baglyok pedig mogorvák voltak mindig, amit különben nem lehet csodálni.
Amikor pedig a barackfák negyedszer is kivirágoztak, a három lány a kert sarkában epedve várta a lovagot. De a lovag nem jött. És a testvérek néhány nap alatt megértették, hogy nem is jön többé.
Éjjel pedig, amikor a csendes szobájukban alszanak a százéves baglyok, meg a pajkos őzikék, s a lányok beléunnak a fonásba meg a mesékbe, némán néznek a gyertyalángba, s azután róla beszélnek, csak a lovagról, aki jött tavasszal, és elment őszre, s megcsalta mind a hármukat.
A három lány szemeiben a könnyeket a gyertya vörösre festi. A vén baglyok pedig morcosan rázzák a fejöket.
- Oh, ezek a lányok: hát nem lehet tőlük nyugodtan aludni!!!
Ez az a régi történet a három lányokról.
- Köszönjük szépen az ebédet. Az egészségetekre!
Egy test, egy lélek volt ez a három leány, mert testvérek voltak, s nem volt titkuk egymás előtt, de még csak olyan gondolata egyiknek is, amelyet a másik kettő ne tudott volna. Tavasztól őszig egész nap a kertben tanyáztak, és csak este mentek be a házukba, amely olyan volt, mint valami kis kastély. Az őzikéket is bevitték magukkal a hálószobájukba, s a baglyoknak is ott adtak helyet egy erős régi diófarúdon, amely az ablak előtt húzódott el. Akkor aztán meggyújtották a gyertyákat, és levetkőztek.( Az ingük a legfehérebb patyolatból készült, a rózsaszínű bőrük átlátszott rajta.) Elővették a rokkát, kieresztették a gyönyörű, selymes nagy hajukat, és fontak késő éjszakáig. És mondtak gyönyörű hosszú meséket, amelyeket ki-ki maga gondolt ki. Mikor ebbe már belefáradtak, megcsókolták egymást, és belefeküdtek a hatalmas nyoszolyába, amely a szoba közepén állott. S ott elaludt a három szépséges leány. (Még lélegzetet is egyszerre vettek.)
Így folyt az élet őszig, amikor a sárga szőlőfürtöket leszedték a tőkéről, és bevitték fölaggatni a házba. Ezután már csak keveset jártak ki, s naphosszat fontak az ablak mellett, s mesélték egymásnak a csodálatos szép meséket, miközben az ég felhőit nézték sokáig.
Így múltak az esztendők...
Egyszer azután megváltozott a lányok házának békességes élete.
Éppen azon a napon, amikor a barackfa virágai kinyíltak a nagy kertben, és a barna hajú lány a kert sarkából felnézett a hegyek hágói felé, egy lovagot pillantott meg. (Nem is volt még lovag talán, csak apród.) A fiú megszólította:
- Jó reggelt, te szép barna lány.
A lány eltakarta kezivel az arcát, mert még addig fiút sohasem látott, és el akart szaladni, de a lábai gyökeret vertek, és nem tudott egy lépést se tenni.
A fiú folytatta:
- De ne takard ám el az arcodat, kérlek, mert nem látom a szép szemeidet.
A lány levette kezit az arcáról, s a fiúra nézett, aki közelebb lépett, és erősen, borzasztóan és édesen belenézett a szemeibe. S a kisasszony hófehér arca tele lett lángrózsákkal. Remegve visszaköszönt a fiúnak.
- Jó reggelt!
Észre sem vette, hogy ez már átvetette magát a kerítésen, és megfogta a kezét. Azaz dehogynem vette észre. Hiszen égette a kézfogás. S mikor a lovag átölelte a nyakát, s a szájára rányomta a száját, csupa tüzes, gyönyörűséges izgalom lett az egész teste.
A következő pillanatban már ő ölelte át az apródot, és viszonozta csókjait.
S szépen múlt így az idő addig, amíg az egyik őzike oda nem dörgölődött hozzájuk, mire a lovag átvetette magát a kerítésen, és eltűnt.(Hol kóborolt addig ez az őzike?)
Azontúl minden nap találkoztak. És minden maradt a régiben. De a testvérek semmit sem tudtak erről, mert a lány nem szólt a lovagról egy szót sem. S a másik két lány éjszakái továbbra is nyugodtak és álomtalanok voltak. De a barna lány álmai tele voltak a lovag alakjával.
Így múlott el a nyár. Míg egy napon leszedték a lányok az óriási sárga szőlőfürtöket, s bevitték a házba, selyemfonalakra kötve. Azontúl nemigen jártak a kertben. A barnahajú ugyan másnap titokban kilopódzott, de nem találkozott a lovaggal. A lovag nem jött el azután se.
Tele volt a szíve aggodalommal a barnahajú lánynak. Egy napon testvérei úgy találták, amint egy vizestálban nézegeti az arcát, és könnyezik. Megölelték és megkérdezték, miért búsul, hiszen a bánat előttük ismeretlen: a barna csak ennyit mondott:
- Elment! Elhagyott!
A testvérei többet nem kérdezték.
De elérkezett a második tavasz. S a barackfák egy reggelen újra tele lettek virággal. A barna lány visszaemlékezve az elmúlt tavaszra, reménykedően várta a lovagját. De hiába.
Egyszer azután hetek múlva meglátta. A kert másik sarkában. A húgával, a vöröshajúval. Hévvel csókolták egymást.
Elkezdett sírni a barnahajú lány, és ájultan esett hátra, de a szőke húga, aki szintén látta a dolgot, fölfogta.
Aztán eljött megint az ősz, s vége volt a vöröshajú lány szerelmének is. A lovag bizony nem jött többé.
Keserves sóhajokkal volt teli a lányok hálószobájának éjszakája. Csak a legfiatalabb aludt nyugton, tiszta, hideg álommal.
A vén baglyok rosszkedvűen rázták a fejüket. Bizonyosan azt gondolták magukban:
- Oh, ezek a lányok! Már nem is alhatik az ember miattok nyugodtan!
Múltak, múltak a hónapok és egyszer a lányok arra ébredtek, hogy a barackfa virága megint kivirágzott. Vidáman felöltöztek, s mindegyik eltűnt valahová. A kert sarkaiba lopóztak és vártak.
A szőke lány, a legfiatalabb találkozott vele azon a napon. És azon túl is. A testvérei pedig hiába várták nap-nap után. Egyszer azután megpillantották, amint a szőke húgukkal a lovag szerelmeskedik. Oly erősen szorította magához a deli vitéz a szép lányt, hogy annak szinte lélegzete is elállott. A barna és vöröshajú lányok szíve pedig úgy vert ennek láttára, hogy majd kiugrott a mellükből. De egyikük se szólt egy szót se.
És elmúlt ez a nyár is, mint a többi. S a lovag őszre megint nem jött többé. A tél pedig bánatban - ábrándokban múlt el. Az őzikék kedvetlenül csüggesztették le a fejöket, s még a sóskenyérnek se örültek, a baglyok pedig mogorvák voltak mindig, amit különben nem lehet csodálni.
Amikor pedig a barackfák negyedszer is kivirágoztak, a három lány a kert sarkában epedve várta a lovagot. De a lovag nem jött. És a testvérek néhány nap alatt megértették, hogy nem is jön többé.
Éjjel pedig, amikor a csendes szobájukban alszanak a százéves baglyok, meg a pajkos őzikék, s a lányok beléunnak a fonásba meg a mesékbe, némán néznek a gyertyalángba, s azután róla beszélnek, csak a lovagról, aki jött tavasszal, és elment őszre, s megcsalta mind a hármukat.
A három lány szemeiben a könnyeket a gyertya vörösre festi. A vén baglyok pedig morcosan rázzák a fejöket.
- Oh, ezek a lányok: hát nem lehet tőlük nyugodtan aludni!!!
Ez az a régi történet a három lányokról.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése