Erdélyi József: Ákác

Másfélszáz éve, hogy e földben
gyökeret vertek a legelsők
s e jövevény fából ma már
erdők vannak, szép, magas erdők.
Meghátráltak az őserdei fák,
tán a törékeny tövisek előtt
s ákácoké már az alföld egészen
és tele van a dombvidék velök.
A tölgyfák a magas hegyekre
vonultak vissza, mintegy fellegvárba:
de ott is hódít, hódít már az ákác
barna tövise és fehér virága.

Nyomul előre mindenütt az ákác,
mint valami nagy, szervezett,
honfoglaló nemzet, amelyet
egy messzelátó hadifő vezet:
keríti a termő határokat,
az utak mentén felvonul,
tanyát, falut, várost megszállva, terjed
feltartóztathatatlanul.
Jó katona: megél a sziken is,
gúzsbaköti a futóhomokot,
kibírja a legfagyasztóbb telet,
ki a legaszalóbb napot...

Termett mézet az öreg tölgyfák odva? -
Terem az ákác, nemesebbet, többet!
Jó szerszámfákat faragtak a tölgyből? -
Jó az ákác is, pótolja a tölgyet!
S gyorsabban nő, buján hajt, nyesni kell,
ontja évről évre a tüzifát:
télen melengeti a házat
és nyári hőben hűs árnyékot ád.
Hajtásából szívesen metszi nyársát
népünk, a szalonnasütő
s ernyei alá rejti örökálmú
sírhalmait a gyászos temető.

Erdeiben sas, holló nem tanyázik,
nem bujdosik dúvad, futó betyár:
de otthon érzi magát a galamb
és költ sok éneklő madár.
A varjak népe uj hazára lelt
e favárosban, melynek széle-hossza
csupa oszlopsor, tős-gyökeres ágas,
csupa átlátszó, nyílegyenes ucca:
melyet ha látsz, csodálod, hogy az Ember
a fák között mi szép rendet teremt,
s egymás közt milyen tökéletlenül él.
Jövel közénk, örök, isteni Rend!...

Vadkan nem csörtet, szarvasbika nem bőg,
nem legelész kevélyjárású dámvad, -
az ákácerdő alján csak az őzbak
füttyent széllábú, kisded csapatának:
nem félvad konda nyomja talaját,
nem szilaj ménes, nem rideg gulya, -
rázza csengőjét-kolompját szelíden
nemes állatok tenyésztett faja.
Be kár, hogy aki őrzi, még az ember
sorvadozik méltatlan kény alatt,
állati sorban és tilos neki
az egyenlítő-átló Gondolat!...

Gyermekkoromba be sok tövisét
húzta ki varrótűjével anyám.
Fájt bizony, míg ásott az elevenben,
fájt neki is, de segített fián...
Gyermekkoromban csak tövise kínzott,
keservesen, később virága is,
fehér fürtje, édes illatfelhője,
keservesebben, mint minden tövis. -
Kínozna bár tövise és virága,
holtig édesen és keservesen:
ne járnék-kelnék alatta soha
fásult szívvel, vénen, közönbösen...

...Hódíts csak, ákác! Duna-Tisza táján
szaporítsad szívós fanépedet! -
Téged e földbe a Szabadság
harcos-dalos százada ültetett!
A Szabadság virágos-tövises
százada után hadd jöjjön ide,
bár a Szabadság harcos és dalos,
virágos és tövises ezrede!...
Hódíts csak, ákác!, illattal és mézzel,
tövissel és tűzzel, szerszámmal és nyárssal
s borulj bölcsők és sírhalmok fölé
üde árnyékkal, békés susogással!...