Erdélyi József: Bolond Istók

Lombosak voltak még a fűzfák
a Tisza partján, de fakón,
élettelen zörgött a lomb már,
ahogy megszáradt a napon:
erős fagy jött rá hirtelen,
nem ért rá megsárgulni sem:
nem birt lehullni, csüggött fáján,
mintha csak mesterségesen.

Elhagytam jócskán a Tiszát
s az úton rámesteledett:
fáradt is voltam, álmos is,
kívántam nyugvást, meleget,
az ég alatt hol óriás,
vak pásztorként az őszi éj
megfejte csillagjuhait
s kilöttyent és elfolyt a téj.

Nem kellett nekem bujdokolnom
a sötét éj leple alatt:
sötét volt nekem a világ
akkor is, ha sütött a Nap:
egy kis ablakban mécs virágzott
hivogatólag: ott lakott
a számadó juhász: bementem,
szállást kértem tőle. Adott.

A birkaólban kaptam szállást,
ott töltöttem az éjszakát:
ugráltak rajtam át a birkák
s megtűrtek az okos kutyák:
szép volt a nagy, homályos ólban
az a hűs őszi éjszaka,
kedves a birkák bégetése,
a gyapjas nyáj meleg szaga.

Szívesen ottmaradtam volna
legutolsó bojtárnak is:
örömest ottragadtam volna
kutyának is, birkának is:
de reggel útra kellett kelnem
dideregve és álmosan,
hűlő folyó fojtó ködében,
céltalan és magányosan.

Feljött a Nap s minden fehér volt,
a fákon vastag zúzmara:
vertezüst az út, vertezüst volt
az útfél boncos avara:
hulltak a lucskos levelek már,
mint habos szőrszálak: a szél
csupálta már a gallyakat,
mint arcot a borotvaél.

Letértem az ország útjáról,
fátlan dűlőút vezetett,
merre? hová? - mindegy, a síkon,
ahol már elvégeztetett:
ökörnyál lengett, daru szólt,
kéklett az ég és csalt tovább,
őrült reménnyel a megáradt,
utolsó őszi délibáb...