A kis ház a hegyoldalban feküdt, homlokzata a két szemével a völgyre nézett, s a fehér falat, a két kis ablak között, óriási rózsabokor futotta be, amely lugast formált s ezer virággal borult az előtte álló kis asztal fölé.
De a két kis öregasszony a világért sem ült volna ide, a rózsalugas alá, az asztalhoz, a padra. Ők már olyan jó kis öregasszonyok voltak, akik belenyugodtak abba, hogy ez a pad a szerelmeseké, az unokáké.
Ők már nem is akarnak a távolba nézni, le a völgybe, és az erdős hegyoldalra, az ő szemük már eleget látott, gyengék is nedves kis látókáik, ha még olyan nagy szemüveget tesznek is fel, avval is csak egészen közelre akarnak nézni: a kezükbe levő kötésre, varrásra vagy imakönyvbe.
Odabújnak tehát a kis előkert lombos sarkába, a gyeppadra, s ott susognak egymásnak kifáradhatatlanul. Hallásuk is gyengécske, de ez nem zavarja őket, mindenik a maga mondanivalóját akarja közölni, nem nagyon kíváncsiak egymás szavára, hiszen annyit úgyis tudnak, hogy a másik sem mond mulatságosat, az élet folyton csak panasszal van tele. Hát az emberi szív a maga panaszát kiönti, de nem kívánja a mások panaszszavait.
Így hát sokszor éppen egyszerre mesélik, hogy ezek a mai gyerekek milyen hálátlanok, nem törődnek már az öregekkel, ma is mi történt...
- Leteszem a kendőcskémet a székre, kis idő múlva keresem, nincs sehol...
- Milyen kendőt, Minka?
- Nahát ami mindig rajtam van. Csak letettem a székre a konyhában, szépen összehajtva a kis székre tettem, mert kímélem, mert már nekem nem vesznek újat, hát kímélni kell a kendőmet és a ruhámat és mindent, mert nekem már senki sem vesz másikat, hát nagyon vigyázni kell arra a kicsire, ami van.
- A kendőt, Minka?
- Igen, a kendőmet, mondom neked, letettem a székre a konyhában. Alig fordulok egyet, eszembe jut, hogy hova tettem a kendőmet? Megyek és keresem, nem lelem. Hova lett a kendőm, Úristen, mondom, hova lett a kendőm, az a kis barna hárászkendő, amit a szegény megboldogult uram hozott nekem még kilencvenhatba, a kiállításkor Pestről, azóta meg tudtam őrizni, most is olyan jó, mint új korában, nagyon szép kis kendőcske, olyan ügyesen van kötve, vajon hova tettem, hiszen itt hagytam, mondom, a kis széken a konyhában.
- És elveszett a kendő?
- Elhányták. Csak úgy leseperték és bedobták a szennyes közé.
- A barna kendődet?
- Igen, oda volt dobva a zsákokra és a ponyvára, ha eszembe nem jut, Isten tudja, mi történt volna vele. De hiszen így van az, már az öregek holmijával nem törődnek, meg nem is szeretik, mert régi. Nem tudják, hogy régit kell viselni, hogy az ember az újat megőrizze. Ó Istenem, ezek nagyon prédák, ezek a mai fiatalok. A lányom is, egész életében mindig olyan pazarló volt, azon csak úgy ég a ruha...
- És nekem a hasam fáj, Minka, nem tudom mi bajom van...Csak guggolok, Minka, nagyon nem jól érzem magam, de nem kérdi meg senki, hogy mi baja nagymama.
- Igyál teát, Linka.
- Hogy, teát?...Ittam Minácska, kértem, főzzenek nekem olyan jó kis teát, és meg is főzték, és megittam, de nem segít. Valami orvos kellene, de senkinek sem jut eszébe, én meg nem mondhatom nekik, mert az ember vigyáz, nem akar kiadást okozni.
- Orvost, Linka.
- Igen, orvos kellene, de az ember nem akarja, hogy költségbe verjék magukat a szegények. Úgyis csak sírnak, hogy rosszul megy a boltocska. Hát inkább csak elbúvok, hogy ne vegyék észre a nyöszörgést, még éccaka is nagyon vigyázok, hogy meg ne hallják, hogy ébren vagyok és meleg ruhával takargatom magamat, mert minek okozzak nekik kiadást evvel a kis betegséggel.
- Nekem is, Linka, a szemüvegemet meg kellene már vizsgálni, mert nem látok jól evvel, de én is úgy vagyok, Linka, hogy nem akarok kárt csinálni, hát már vagy két esztendő óta csak evvel a régi rossz szemüveggel kínlódok...
Levette a szemüvegét és megtörülgette kis rongyos zsebkendőjével. Ezt a kis kendőt is azért használja titokban, hogy kárt és kiadást ne okozzon a gyerekeknek, mert most vigyázni kell mindenre.
- Mert ezek csak pazarolnak, ha egy kis hiba van valamin, már eldobják, és aztán panaszkodnak, hogy milyen nehéz idők, milyen rosszul megy...Ezek a mai gyerekek mindig csak panaszkodnak. Ma annyit panaszkodnak az emberek, Istenem, a mi időnkben is nehéz volt, de akkor nem panaszkodtunk, inkább azt mondtuk, hogy nincs semmi baj, még akkor is, ha volt, de ezek a maiak úgy túloznak, úgy fel tudják fújni, hogy milyen nehéz az életük, nem tudom mért nem takargatják inkább a bajt. Nem tudnak ezek élni.
- Igen, az ember már nem is mer lélegzeni, Minka, mert az ember azt hiszi, már a lélegzetet is pénzért adják és mindig csak azt kell hallani, hogy leszállították ezt is, azt is...
- Hogy minek kötöm ezt a harisnyát?...Hogy azt már senki se akarja felvenni...
- Majd jó lesz még az, Minka, majd később, az unokák, ha igazán nehéz lesz az élet, akkor majd örülni fognak neki, hiszen én is olyan ügyesen igyekszem csinálni, egy sima egy ferkelt, egy sima egy ferkelt, hogy csinos legyen...
- Csak a selyemharisnya, az igen.
- Csupa selyem. Azelőtt mi jó erős harisnyákat kötöttünk, hogy soká tartson, ezek meg csak felveszik, folyton veszik az újat és alig veszi fel tízszer, húszszor, már el lehet dobni.
- Dehogy tízszer, Linka, kétszer veszik fel, vagy háromszor s akkor már kidobják, hogy rongyos, és soha meg nem javítanák.
- Azt nem is lehet. Nem is selyem, műselyem. A mi időnkben a világért fel nem vette volna senki, aki magára ad valamit, olyant, ami nem igazi...
- És aztán panaszkodnak, hogy nincs elég pénzük, az én uramnak olyan pici volt a fizetése, és mégis milyen szépen felneveltem belőle a négy gyereket.
- És én ötöt, Minka. Öt gyereket, s mind egészségesen eresztettem ki a világba.
- Már ezeknek - suttogta Minka néni -, egy gyerek is sok, kettőtől meg vannak ijedve, hogy bele kell pusztulni, mert mind csak a flanc és elkényeztetés...
- Selyemharisnya, s veszik úgy, hogy egyszerre három párt is hoznak a boltból...
- Én tizenkét párt kaptam staffírungba és eltartott.
- Óh, nekem egy tucat addig tartott, míg mind fel nem neveltem a gyerekeket, és ha elrongyolódott a feje, folyton javítottam, s mikor már nem lehetett használni, akkor az ember újra fejelte, és volt mindig...
- De a selyemharisnyát nem lehet javítani...Jaj a gyomrom...éccaka nem tudok aludni, mintha giliszta volna benne...de már ezek csak kinevetnek, hogy nincs giliszta...Azelőtt hozattuk a patikából azokat a jó kúp alakú cukrokat, az én mamámnak mindig volt a háznál, s avval egykettőre meggyógyított.
- Meg a Pain Expeller. Az csodálatos szer volt, minden bajra. Most is, ha volna, csak bedörzsölném vele a lábszáraimat, tudom, frissebb lennék. De ma ezek lenézik. Azt mondják, kuruzslás...
- Pedig, ha egy-két cseppet cukorra cseppentett az ember és megette, elmúlt...De nincs már olyan jó orvosság, mint a mi időnkben, akkor még öregnek lenni is könnyebb volt, Linka. A mi öregeink nem nyögtek annyit, mint mi...
- Most csak a drága orvosság, a mai orvosok mindig csak mindenféle drágaságot rendelnek, az ember nem is mer szólani, hogy kőtségbe ne verje őket...
S így vége hossza nem volt a beszélgetésnek, egymás szájából kapkodták a szavakat. Világok választották el őket a mai élettől, amit már ők soha megérteni nem fognak.
Körülöttük ott feküdt a kis bányatelep, mint a régi időkben. Ez is más, mint volt. Már mindenfelé új házakat építettek egész palotákat itt a hegyekben. Még örültek, hogy ez a kis ház a régi állapotban van, s nem értették meg, hogy a gyerekek azon sírnak és panaszkodnak, hogy itt kell nekik nyomorogni, mert nekik még nem jutott lakás az új, fényes épületekben. Ahelyett, hogy boldogok lettek volna, hogy itt szerényen meghúzódhatnak.
- Minka néni...Linka néni... - hangzott a fiatal lány kiáltása, s ők összerezzentek, hogy a fiatalság felveri az ő békés kis panaszkodó csendjüket. A kislány iderepült a bokrok közt, és megtalálta a két kis öregasszonyt, ahogy a gyeppadon guggoltak és diskuráltak.
- Nagymama, jaj ne tessék a fűre ülni, felfáznak.
- Óh persze, nem vagyunk mi olyan kényesek. Nekünk még hő szoknyánk van.
- De igazán, tessék felülni a padra.
- Üljetek csak ti, az a ti helyetek, mikor én fiatal lány voltam, akkor én ültem ott, mert az én szüleim éppen ebben a házban laktak. Akkor a mi nagymamánk ült itt a gyeppadon, és mi ültünk a rózsák alatt...
A kislány hangosan kacagott, olyan furcsa volt neki, hogy az öreg nénik is voltak valaha fiatal lányok.
De Linka néniért érte jöttek, s neki haza kellett menni. Felállott, és fájós hasacskáját szorongatta két remegő tenyerével, elbúcsúzott, mintha hosszó útra menne, kezet fogtak az öregek, és oly végleges búcsút vettek, mintha többet sose látnák egymást. A gyermekek nevettek, s Minka néni még utána is integetett a barátnőjének. Aztán bement a házba.
Ahogy bemegy, éppen ott van az orvos. Nem is tudta, hogy valakinek baja van, ijedten nézett körül, hogy ugyan ki lehet beteg a háznál...
De míg fülelt és szemlélődött, hirtelen nagyszerű ideája támadt. Hirtelen összekuporodott és elkezdett kicsit nyöszörögni.
- Mi baj, nagymama?
- Jaj fiam, fáj a hasacskám...Egész éccaka nem tudok aludni, csak szenvedek. Takargatom melegbe, azt hiszem, giliszta lesz.
- És nem is mondja, nagymama. Egy kis teát?...
- Nem, az orvossal szeretnék beszélni, ha már itt van... Mondd csak neki, hogy írjon nekem egy kis orvosságot hasfájásra...
Az orvost azonnal hozzá vitték, s az nagy gonddal kérdezte ki, s Minka néni mindent elmondott neki, amit Linkától kitapasztalt.
Addig-addig, hogy meg is írta az orvos a receptet.
- Más baj nincs, mama? - kérdezte még az orvos, felülről.
Minka néninek nem tetszett ez a fölényes hang.
- De van - mondta morózusan.
- Mi? Mama?
- Az öregség, azon segítsen.
Az orvos nevetve ment el, s a család körülvette Minka nénit:
- De nagymama miért nem szólt? Hiszen itt az orvos. Már régen elhívattuk volna, hiszen a társulati orvosnak nem kell fizetni. Se orvosságért, de maga csak spórol.
- Akkor csináltassátok meg az orvosságot.
Mikor az orvosságot meghozták, sietve állták körül a nagymamát, hogy vegye be.
- Majd, majd - hárította el őket -, most nem érzek semmit.
- Milyen bogaras az öregasszony - mondták egymásnak a fiatalok.
Ebéd után jött Linka néni. Csak úgy átszaladt titokban.
A két öreg újra csak elbújt a kis kertben, leültek a gyeppadra, s mondja Linka néni:
- Minka lelkem, próbáld csak ezt!
Körülnézett, hogy nem látja-e valaki a világból, s kiszedett a zsebéből négy régi szemüveget.
Minka néni nagyot néz, veszi a szemüvegeket és sorra próbálja. És egyszer csak kicsit felsikolt. Egyik szemüveg pontosan jó volt, de olyan jó, hogy még jobban látott vele, mint az ember képzelhetné. Úgy látott vele, hogy szinte világított.
- Óh, te Linka - kiáltotta boldogan -, hiszen ez jó.
Linka néni fogatlanul és boldogan kacagott.
- De én is szereztem neked valamit - mondta Minka néni.
Odaadta az orvosságot. A jókora üveg tele volt valami barna folyadékkal.
- Nézd csak, kicsaltam a doktorból a receptet.
Linka néni megértette, s most Minka néni kacagott. És a két öregasszony a bokrok alatt olyan édesdeden, olyan meleg szívvel nevetgélt, mint két édes, kis öreg gyermek. Hát igen, az öregek is tudnak magukon és gymáson segíteni, ha még olyan nehéz is a mai világ sora. Nekik azért ma is van ám eszük.
De a két kis öregasszony a világért sem ült volna ide, a rózsalugas alá, az asztalhoz, a padra. Ők már olyan jó kis öregasszonyok voltak, akik belenyugodtak abba, hogy ez a pad a szerelmeseké, az unokáké.
Ők már nem is akarnak a távolba nézni, le a völgybe, és az erdős hegyoldalra, az ő szemük már eleget látott, gyengék is nedves kis látókáik, ha még olyan nagy szemüveget tesznek is fel, avval is csak egészen közelre akarnak nézni: a kezükbe levő kötésre, varrásra vagy imakönyvbe.
Odabújnak tehát a kis előkert lombos sarkába, a gyeppadra, s ott susognak egymásnak kifáradhatatlanul. Hallásuk is gyengécske, de ez nem zavarja őket, mindenik a maga mondanivalóját akarja közölni, nem nagyon kíváncsiak egymás szavára, hiszen annyit úgyis tudnak, hogy a másik sem mond mulatságosat, az élet folyton csak panasszal van tele. Hát az emberi szív a maga panaszát kiönti, de nem kívánja a mások panaszszavait.
Így hát sokszor éppen egyszerre mesélik, hogy ezek a mai gyerekek milyen hálátlanok, nem törődnek már az öregekkel, ma is mi történt...
- Leteszem a kendőcskémet a székre, kis idő múlva keresem, nincs sehol...
- Milyen kendőt, Minka?
- Nahát ami mindig rajtam van. Csak letettem a székre a konyhában, szépen összehajtva a kis székre tettem, mert kímélem, mert már nekem nem vesznek újat, hát kímélni kell a kendőmet és a ruhámat és mindent, mert nekem már senki sem vesz másikat, hát nagyon vigyázni kell arra a kicsire, ami van.
- A kendőt, Minka?
- Igen, a kendőmet, mondom neked, letettem a székre a konyhában. Alig fordulok egyet, eszembe jut, hogy hova tettem a kendőmet? Megyek és keresem, nem lelem. Hova lett a kendőm, Úristen, mondom, hova lett a kendőm, az a kis barna hárászkendő, amit a szegény megboldogult uram hozott nekem még kilencvenhatba, a kiállításkor Pestről, azóta meg tudtam őrizni, most is olyan jó, mint új korában, nagyon szép kis kendőcske, olyan ügyesen van kötve, vajon hova tettem, hiszen itt hagytam, mondom, a kis széken a konyhában.
- És elveszett a kendő?
- Elhányták. Csak úgy leseperték és bedobták a szennyes közé.
- A barna kendődet?
- Igen, oda volt dobva a zsákokra és a ponyvára, ha eszembe nem jut, Isten tudja, mi történt volna vele. De hiszen így van az, már az öregek holmijával nem törődnek, meg nem is szeretik, mert régi. Nem tudják, hogy régit kell viselni, hogy az ember az újat megőrizze. Ó Istenem, ezek nagyon prédák, ezek a mai fiatalok. A lányom is, egész életében mindig olyan pazarló volt, azon csak úgy ég a ruha...
- És nekem a hasam fáj, Minka, nem tudom mi bajom van...Csak guggolok, Minka, nagyon nem jól érzem magam, de nem kérdi meg senki, hogy mi baja nagymama.
- Igyál teát, Linka.
- Hogy, teát?...Ittam Minácska, kértem, főzzenek nekem olyan jó kis teát, és meg is főzték, és megittam, de nem segít. Valami orvos kellene, de senkinek sem jut eszébe, én meg nem mondhatom nekik, mert az ember vigyáz, nem akar kiadást okozni.
- Orvost, Linka.
- Igen, orvos kellene, de az ember nem akarja, hogy költségbe verjék magukat a szegények. Úgyis csak sírnak, hogy rosszul megy a boltocska. Hát inkább csak elbúvok, hogy ne vegyék észre a nyöszörgést, még éccaka is nagyon vigyázok, hogy meg ne hallják, hogy ébren vagyok és meleg ruhával takargatom magamat, mert minek okozzak nekik kiadást evvel a kis betegséggel.
- Nekem is, Linka, a szemüvegemet meg kellene már vizsgálni, mert nem látok jól evvel, de én is úgy vagyok, Linka, hogy nem akarok kárt csinálni, hát már vagy két esztendő óta csak evvel a régi rossz szemüveggel kínlódok...
Levette a szemüvegét és megtörülgette kis rongyos zsebkendőjével. Ezt a kis kendőt is azért használja titokban, hogy kárt és kiadást ne okozzon a gyerekeknek, mert most vigyázni kell mindenre.
- Mert ezek csak pazarolnak, ha egy kis hiba van valamin, már eldobják, és aztán panaszkodnak, hogy milyen nehéz idők, milyen rosszul megy...Ezek a mai gyerekek mindig csak panaszkodnak. Ma annyit panaszkodnak az emberek, Istenem, a mi időnkben is nehéz volt, de akkor nem panaszkodtunk, inkább azt mondtuk, hogy nincs semmi baj, még akkor is, ha volt, de ezek a maiak úgy túloznak, úgy fel tudják fújni, hogy milyen nehéz az életük, nem tudom mért nem takargatják inkább a bajt. Nem tudnak ezek élni.
- Igen, az ember már nem is mer lélegzeni, Minka, mert az ember azt hiszi, már a lélegzetet is pénzért adják és mindig csak azt kell hallani, hogy leszállították ezt is, azt is...
- Hogy minek kötöm ezt a harisnyát?...Hogy azt már senki se akarja felvenni...
- Majd jó lesz még az, Minka, majd később, az unokák, ha igazán nehéz lesz az élet, akkor majd örülni fognak neki, hiszen én is olyan ügyesen igyekszem csinálni, egy sima egy ferkelt, egy sima egy ferkelt, hogy csinos legyen...
- Csak a selyemharisnya, az igen.
- Csupa selyem. Azelőtt mi jó erős harisnyákat kötöttünk, hogy soká tartson, ezek meg csak felveszik, folyton veszik az újat és alig veszi fel tízszer, húszszor, már el lehet dobni.
- Dehogy tízszer, Linka, kétszer veszik fel, vagy háromszor s akkor már kidobják, hogy rongyos, és soha meg nem javítanák.
- Azt nem is lehet. Nem is selyem, műselyem. A mi időnkben a világért fel nem vette volna senki, aki magára ad valamit, olyant, ami nem igazi...
- És aztán panaszkodnak, hogy nincs elég pénzük, az én uramnak olyan pici volt a fizetése, és mégis milyen szépen felneveltem belőle a négy gyereket.
- És én ötöt, Minka. Öt gyereket, s mind egészségesen eresztettem ki a világba.
- Már ezeknek - suttogta Minka néni -, egy gyerek is sok, kettőtől meg vannak ijedve, hogy bele kell pusztulni, mert mind csak a flanc és elkényeztetés...
- Selyemharisnya, s veszik úgy, hogy egyszerre három párt is hoznak a boltból...
- Én tizenkét párt kaptam staffírungba és eltartott.
- Óh, nekem egy tucat addig tartott, míg mind fel nem neveltem a gyerekeket, és ha elrongyolódott a feje, folyton javítottam, s mikor már nem lehetett használni, akkor az ember újra fejelte, és volt mindig...
- De a selyemharisnyát nem lehet javítani...Jaj a gyomrom...éccaka nem tudok aludni, mintha giliszta volna benne...de már ezek csak kinevetnek, hogy nincs giliszta...Azelőtt hozattuk a patikából azokat a jó kúp alakú cukrokat, az én mamámnak mindig volt a háznál, s avval egykettőre meggyógyított.
- Meg a Pain Expeller. Az csodálatos szer volt, minden bajra. Most is, ha volna, csak bedörzsölném vele a lábszáraimat, tudom, frissebb lennék. De ma ezek lenézik. Azt mondják, kuruzslás...
- Pedig, ha egy-két cseppet cukorra cseppentett az ember és megette, elmúlt...De nincs már olyan jó orvosság, mint a mi időnkben, akkor még öregnek lenni is könnyebb volt, Linka. A mi öregeink nem nyögtek annyit, mint mi...
- Most csak a drága orvosság, a mai orvosok mindig csak mindenféle drágaságot rendelnek, az ember nem is mer szólani, hogy kőtségbe ne verje őket...
S így vége hossza nem volt a beszélgetésnek, egymás szájából kapkodták a szavakat. Világok választották el őket a mai élettől, amit már ők soha megérteni nem fognak.
Körülöttük ott feküdt a kis bányatelep, mint a régi időkben. Ez is más, mint volt. Már mindenfelé új házakat építettek egész palotákat itt a hegyekben. Még örültek, hogy ez a kis ház a régi állapotban van, s nem értették meg, hogy a gyerekek azon sírnak és panaszkodnak, hogy itt kell nekik nyomorogni, mert nekik még nem jutott lakás az új, fényes épületekben. Ahelyett, hogy boldogok lettek volna, hogy itt szerényen meghúzódhatnak.
- Minka néni...Linka néni... - hangzott a fiatal lány kiáltása, s ők összerezzentek, hogy a fiatalság felveri az ő békés kis panaszkodó csendjüket. A kislány iderepült a bokrok közt, és megtalálta a két kis öregasszonyt, ahogy a gyeppadon guggoltak és diskuráltak.
- Nagymama, jaj ne tessék a fűre ülni, felfáznak.
- Óh persze, nem vagyunk mi olyan kényesek. Nekünk még hő szoknyánk van.
- De igazán, tessék felülni a padra.
- Üljetek csak ti, az a ti helyetek, mikor én fiatal lány voltam, akkor én ültem ott, mert az én szüleim éppen ebben a házban laktak. Akkor a mi nagymamánk ült itt a gyeppadon, és mi ültünk a rózsák alatt...
A kislány hangosan kacagott, olyan furcsa volt neki, hogy az öreg nénik is voltak valaha fiatal lányok.
De Linka néniért érte jöttek, s neki haza kellett menni. Felállott, és fájós hasacskáját szorongatta két remegő tenyerével, elbúcsúzott, mintha hosszó útra menne, kezet fogtak az öregek, és oly végleges búcsút vettek, mintha többet sose látnák egymást. A gyermekek nevettek, s Minka néni még utána is integetett a barátnőjének. Aztán bement a házba.
Ahogy bemegy, éppen ott van az orvos. Nem is tudta, hogy valakinek baja van, ijedten nézett körül, hogy ugyan ki lehet beteg a háznál...
De míg fülelt és szemlélődött, hirtelen nagyszerű ideája támadt. Hirtelen összekuporodott és elkezdett kicsit nyöszörögni.
- Mi baj, nagymama?
- Jaj fiam, fáj a hasacskám...Egész éccaka nem tudok aludni, csak szenvedek. Takargatom melegbe, azt hiszem, giliszta lesz.
- És nem is mondja, nagymama. Egy kis teát?...
- Nem, az orvossal szeretnék beszélni, ha már itt van... Mondd csak neki, hogy írjon nekem egy kis orvosságot hasfájásra...
Az orvost azonnal hozzá vitték, s az nagy gonddal kérdezte ki, s Minka néni mindent elmondott neki, amit Linkától kitapasztalt.
Addig-addig, hogy meg is írta az orvos a receptet.
- Más baj nincs, mama? - kérdezte még az orvos, felülről.
Minka néninek nem tetszett ez a fölényes hang.
- De van - mondta morózusan.
- Mi? Mama?
- Az öregség, azon segítsen.
Az orvos nevetve ment el, s a család körülvette Minka nénit:
- De nagymama miért nem szólt? Hiszen itt az orvos. Már régen elhívattuk volna, hiszen a társulati orvosnak nem kell fizetni. Se orvosságért, de maga csak spórol.
- Akkor csináltassátok meg az orvosságot.
Mikor az orvosságot meghozták, sietve állták körül a nagymamát, hogy vegye be.
- Majd, majd - hárította el őket -, most nem érzek semmit.
- Milyen bogaras az öregasszony - mondták egymásnak a fiatalok.
Ebéd után jött Linka néni. Csak úgy átszaladt titokban.
A két öreg újra csak elbújt a kis kertben, leültek a gyeppadra, s mondja Linka néni:
- Minka lelkem, próbáld csak ezt!
Körülnézett, hogy nem látja-e valaki a világból, s kiszedett a zsebéből négy régi szemüveget.
Minka néni nagyot néz, veszi a szemüvegeket és sorra próbálja. És egyszer csak kicsit felsikolt. Egyik szemüveg pontosan jó volt, de olyan jó, hogy még jobban látott vele, mint az ember képzelhetné. Úgy látott vele, hogy szinte világított.
- Óh, te Linka - kiáltotta boldogan -, hiszen ez jó.
Linka néni fogatlanul és boldogan kacagott.
- De én is szereztem neked valamit - mondta Minka néni.
Odaadta az orvosságot. A jókora üveg tele volt valami barna folyadékkal.
- Nézd csak, kicsaltam a doktorból a receptet.
Linka néni megértette, s most Minka néni kacagott. És a két öregasszony a bokrok alatt olyan édesdeden, olyan meleg szívvel nevetgélt, mint két édes, kis öreg gyermek. Hát igen, az öregek is tudnak magukon és gymáson segíteni, ha még olyan nehéz is a mai világ sora. Nekik azért ma is van ám eszük.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése