Erdélyi József: Az én népem

Ez az én népem, a paraszt,
anyám fajtája, hős magyar,
a földet ni, hogy döngeti!
ha, hogy kurjant, - élni akar!...
Élni akar s nem engedik
ezer év óta az urak,
lám mégis él, táncol, dalol,
múlat a vasjármok alatt!

Szemem-szívem tágul ha látom,
áradnak testem erei,
megnövök mint egy nyárfa büszkén,
fejem az ég boltját veri,
sarkom alatt sárkány vonaglik,
megtöröm utolsó fejét,
gyógyítom és törlöm e nép
évezredes ezer sebét...

Ez az én vérem...Állj közel,
nézd azt a karcsu szép legényt,
milyen szomoru, halk, nemes, -
bámuld meg és sajnáld szegényt:
ilyet akasztottak sokat...
Különb ez mint főurai, -
ilyen volt Vatha, Dózsa népe,
Rákóczi bús kurucai...

Ott az a vastagnyaku hős,
ni hogy néz téged! - Herkules!
Nézd azt a duhaj szláv legényt!
Nézd, ez magának párt keres,
nézd, nézd a lányokat: ilyen
parasztlány volt az én anyám
s ott szült engemet, odakünn,
egy szolgaságos rab tanyán...

Melletted állok, itt vagyok,
de mintha semmi, levegő, -
rólam ne tudj, engem ne láss,
árnyék vagyok, bár szenvedő.
Alig tartom könnyeimet,
befelé sírok, vérezek, -
elgondolom: ilyen lehetnék,
lehettem volna, mint ezek...

Ilyen lehetnék, - más vagyok:
árnyéka csak annak a szép,
derék embernek, de nekem, haj,
szoros, tüzes volt az fék
s én elszakgattam, azt remélve,
hogy fajtám fékét szakgatom
s ím, itt a nép, táncol, dalol...
Ez az én bűnöm, bánatom. -

Ez az én népem, a paraszt,
anyám fajtája, hős magyar,
a földet ni hogy döngeti,
ha, hogy kurjant, - élni akar.
Élni akar s nem engedik
ezer év óta az urak,
s lám mégis él, táncol, dalol,
múlat a vasjármok alatt!...