Erdélyi József: A vadászat

Meglestem az erdő mélyén,
késő nyári délután,
mikor a nap oly szelíden
játszik a fák derekán:

meglestem egy szerelmespárt, -
egy sutát meg egy bakot...
karcsu testük a napfényben
aranyosan ragyogott.

Elől ment a suta mindig,
hátul baktatott a bak,
simogatta, cirógatta
szőrüket a nyári nap,

mint egy szobrász, mint egy festő
a legdrágább remekét:
s én lestem egy bokor mellől
a két boldog remetét.

Meg-megáll elől a nőstény,
felvetette a fejét,
előcsapta feje mellett
két figyelő nagy fülét, -

ő az élesebb hallású,
az ő szeme élesebb:
ő a gyengébb, ő a gyávább,
érzékenyebb, kényesebb.

Az ő fején nincsen ág-bog,
neki nincsen fegyvere,
s ő vigyáz, hogy békén, bizton
legeljen az - embere...

Vagy a bak tereli folyton
s tartja mindig szem előtt:
nézi, félti, óvja, védi
a kedvest, a gyenge nőt?

Tudja Isten...Én csak lestem,
járva búsan, egymagam,
hogy legelnek ők a csendes
erdő mélyén, boldogan.

Ott álltam, míg el nem tűntek,
ott guggoltam csendesen,
szivdobogva, lélekfojtva,
mint vadász a vadlesen.

Mert vadászok én is, én is,
de nem vérre szomjazok:
megragadtam, versbefogtam
egy szerelmespárt az erdőn,
egy sutát meg egy bakot...