A püspököt az egész ország ismerte, hogy ő a világon a legnyugodalmasabb lélek. Arany János óta nem volt olyan aranyhumor senkiben, mint benne. Lefordította rímes alexandrinusokban az Iliászt és az Odisszeát, és a görög hősök úgy eldiskuráltak nála pattogó rigmusokban, hogy az örök példája, hogy valóban át lehet ültetni a felnőtt fát is idegen talajba - csak a pineából szilfa lesz...
Persze ahhoz, hogy valaki ilyen nemes és gyökeres munkát végezzen, ahhoz nagy nyugodalom kell a bibliotéka körül. A püspök úrnak áldott felesége egész életét arra szentelte, hogy az urát megkímélje a legkisebb bajtól, minden házi zenebonától s egyáltalán az élet összes izgalmától. A püspök nyugodtan foglalkozhatott az írásaival.
De egyszer mégis valami olyan rettenetes baj esett, hogy az ő legmagasabb tekintetének is rá kellett hullania.
A dolog úgy volt, hogy abban a városban, ahol éltek, a Kunság aranykalásszal ékes síkján, két harangozó is volt. Az egyiket Andrásnak hívták, a másikat Péternek. Az ő dolguk volt a harangozáson kívül, amin rendszeresen megosztoztak, az is, hogy a ház körül bizonyos munkálatokat elvégezzenek. Ahogy az a kálvinista parókiákon lenni szokott. Nekik kellett az aprófavágásról gondoskodni. A kertben az utakat rendben tartani. Meg a leveleket postára vinni.
De a két atyafi közt valami csúnya háború ütött ki. Körülbelül egyidősek voltak, hát a kisiskola óta versengés volt köztük, ki az elsőbb. Kit illet meg, hogy a másik megkendezze.
Ebből a főtiszteletű asszonynak kimondhatatlan sok keserűsége származott. Már odáig fajult a dolog, hogy nem mondhatott egyiknek sem valamit, hogy az át ne hárítsa a másikra a dolgot, hogy ez annak a kötelessége.
Sokáig bírta türelemmel, de egyszer az történt, hogy mikor az Andrásnak adott valami igen-igen sürgetős levelet, hogy hamar szaladjon vele a postára, az csak megcsóválta a fejét, és azt mondta:
- Má főtiszteletű asszony, ez sok. E mán mindennél sokabb. Ez a Péter ez mindenből csak kihúzza magát?... Ezt mán nem vállalom. Tegnap is én, tegnapelőtt is én? Mi az én lábom? Csikó, hogy azt csak hajtani kell?
Olyan rettenetes dolog történt, hogy a dörmögés nem akart szűnni. A főtiszteletű asszony elsírta magát.
Behallatszott a bibliotékába, s a püspök úr felemelte szelíd, komoly fejét az Iliászból. Éppen azt fordította akkor, hogy a tizennegyedik énekben Hektor és Akhilleusz népe hogy harcol irtóztató öldöklő forgatagban.
Most, - mint aratók, ha két csoportra válnak,
A telek két végén állnak a búzának,
Vágják a gabonát egymás ellen szemben,
Lábaikhoz hull a kalász sűrű rendben:
Akhiv és trójai úgy rohan egymásra...
Ebből az idilli hangulatból zökkentette ki a püspök urat a tornácon kitört szentmiklósi háború.
Letette a tollat, s kijött rendet csinálni.
A felesége elröstellte magát, hogy ily haszontalansággal kell megháborítani az urát, de elmondta a nagy keserűséget, hogy evvel a két emberrel már teljességgel nem lehet bírni, mert mindenik első akar lenni, s ezen a címen egyik sem akar dolgozni. De különösen ez az András, ez egy minden hit nélküli naplopó, aki megkeseríti az életét.
- Jöjjenek be kendtek a bibliotékába rapportra - mondta a püspök.
András megkereste a Pétert és bejöttek.
Megállottak a főtiszteletű úr előtt, aki már megint az íróasztala mögött ült, mint valami bírói székben.
- Hát, András, mit hallok...
Gondolkozva nézett rá.
- Tudja-e kend a katekizmust még?...Tudja-é kend az apostolokról szóló verseket?
- Tudom, nagytiszteletű uram.
- Mondja el kend.
András nekifohászkodott deres fejjel, és tudta, mert ezt úgy beleverik a gyerekiskolában minden fiúba, hogy ezt nem lehet elfelejteni:
Péter volt az első, kit követett András,
Jakab, János, Fülöp, Bertalan és Tamás,
Máté, Jakab, Simon, Taddeus és Judás,
Így követi őket rendben a szentírás.
Akkor a nagytiszteletű úr Péterhez fordult.
- Kend is tudja, Péter?
- Igenis.
- Mondja el kend.
Ez is elmondta szóról-szóra.
Most újra Andráshoz fordult:
- Így van? András?
- Igenis nagytiszteletű úr.
- No, mondja el még egyszer kend.
András nekidurálta magát:
Péter volt az első, kit követett András...
- Halt - kiáltotta a nagytiszteletű úr -, még egyszer ezt a sort...András újra eldarálta:
Péter volt az első, kit követett András...
- Hát így legyen! - kiáltott a nagytiszteletű úr. - Már a bibliában így volt, hogy Péter volt az első...kit követett András...Hát itt is Péter lesz az első, kit kövessen András.
Evvel el is volt intézve az egyetlen házi veszedelem. Béke lett azontúl. A püspök döntött.
Persze ahhoz, hogy valaki ilyen nemes és gyökeres munkát végezzen, ahhoz nagy nyugodalom kell a bibliotéka körül. A püspök úrnak áldott felesége egész életét arra szentelte, hogy az urát megkímélje a legkisebb bajtól, minden házi zenebonától s egyáltalán az élet összes izgalmától. A püspök nyugodtan foglalkozhatott az írásaival.
De egyszer mégis valami olyan rettenetes baj esett, hogy az ő legmagasabb tekintetének is rá kellett hullania.
A dolog úgy volt, hogy abban a városban, ahol éltek, a Kunság aranykalásszal ékes síkján, két harangozó is volt. Az egyiket Andrásnak hívták, a másikat Péternek. Az ő dolguk volt a harangozáson kívül, amin rendszeresen megosztoztak, az is, hogy a ház körül bizonyos munkálatokat elvégezzenek. Ahogy az a kálvinista parókiákon lenni szokott. Nekik kellett az aprófavágásról gondoskodni. A kertben az utakat rendben tartani. Meg a leveleket postára vinni.
De a két atyafi közt valami csúnya háború ütött ki. Körülbelül egyidősek voltak, hát a kisiskola óta versengés volt köztük, ki az elsőbb. Kit illet meg, hogy a másik megkendezze.
Ebből a főtiszteletű asszonynak kimondhatatlan sok keserűsége származott. Már odáig fajult a dolog, hogy nem mondhatott egyiknek sem valamit, hogy az át ne hárítsa a másikra a dolgot, hogy ez annak a kötelessége.
Sokáig bírta türelemmel, de egyszer az történt, hogy mikor az Andrásnak adott valami igen-igen sürgetős levelet, hogy hamar szaladjon vele a postára, az csak megcsóválta a fejét, és azt mondta:
- Má főtiszteletű asszony, ez sok. E mán mindennél sokabb. Ez a Péter ez mindenből csak kihúzza magát?... Ezt mán nem vállalom. Tegnap is én, tegnapelőtt is én? Mi az én lábom? Csikó, hogy azt csak hajtani kell?
Olyan rettenetes dolog történt, hogy a dörmögés nem akart szűnni. A főtiszteletű asszony elsírta magát.
Behallatszott a bibliotékába, s a püspök úr felemelte szelíd, komoly fejét az Iliászból. Éppen azt fordította akkor, hogy a tizennegyedik énekben Hektor és Akhilleusz népe hogy harcol irtóztató öldöklő forgatagban.
Most, - mint aratók, ha két csoportra válnak,
A telek két végén állnak a búzának,
Vágják a gabonát egymás ellen szemben,
Lábaikhoz hull a kalász sűrű rendben:
Akhiv és trójai úgy rohan egymásra...
Ebből az idilli hangulatból zökkentette ki a püspök urat a tornácon kitört szentmiklósi háború.
Letette a tollat, s kijött rendet csinálni.
A felesége elröstellte magát, hogy ily haszontalansággal kell megháborítani az urát, de elmondta a nagy keserűséget, hogy evvel a két emberrel már teljességgel nem lehet bírni, mert mindenik első akar lenni, s ezen a címen egyik sem akar dolgozni. De különösen ez az András, ez egy minden hit nélküli naplopó, aki megkeseríti az életét.
- Jöjjenek be kendtek a bibliotékába rapportra - mondta a püspök.
András megkereste a Pétert és bejöttek.
Megállottak a főtiszteletű úr előtt, aki már megint az íróasztala mögött ült, mint valami bírói székben.
- Hát, András, mit hallok...
Gondolkozva nézett rá.
- Tudja-e kend a katekizmust még?...Tudja-é kend az apostolokról szóló verseket?
- Tudom, nagytiszteletű uram.
- Mondja el kend.
András nekifohászkodott deres fejjel, és tudta, mert ezt úgy beleverik a gyerekiskolában minden fiúba, hogy ezt nem lehet elfelejteni:
Péter volt az első, kit követett András,
Jakab, János, Fülöp, Bertalan és Tamás,
Máté, Jakab, Simon, Taddeus és Judás,
Így követi őket rendben a szentírás.
Akkor a nagytiszteletű úr Péterhez fordult.
- Kend is tudja, Péter?
- Igenis.
- Mondja el kend.
Ez is elmondta szóról-szóra.
Most újra Andráshoz fordult:
- Így van? András?
- Igenis nagytiszteletű úr.
- No, mondja el még egyszer kend.
András nekidurálta magát:
Péter volt az első, kit követett András...
- Halt - kiáltotta a nagytiszteletű úr -, még egyszer ezt a sort...András újra eldarálta:
Péter volt az első, kit követett András...
- Hát így legyen! - kiáltott a nagytiszteletű úr. - Már a bibliában így volt, hogy Péter volt az első...kit követett András...Hát itt is Péter lesz az első, kit kövessen András.
Evvel el is volt intézve az egyetlen házi veszedelem. Béke lett azontúl. A püspök döntött.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése