Erdélyi József: Világ végén

Szegény édesapám,
miért is taníttattál,
ragyogó példákkal
minek is biztattál?
Jobb szeretnéd ugye, mostmár,
ha semmit sem tudnék,
szeretőm fülébe mégis
szépeket suttognék?

Jobb szeretnél látva
szántani, takarni,
sötét föld méhéből
életet csikarni,
vak hitedet az istenbe,
búzádat a földbe,
véred örökségét vetni
lágy asszonyi ölbe.

Nagyurat akartál
nevelni belőlem? -
Itt van a te fiad,
rongyos viselőben.
Meg akartál dicsőülni
híremben-nevemben? -
Visszajöttem lealázva
elmémben-szívemben.

Boldog ugyan, boldog,
fent se nagyobb, mint lent,
az a ki nem indult
bírni, tudni mindent:
jaj, de balga szememet én
mindenre nyitottam,
s ifju fővel a világnak
végére jutottam.

Szerelem és család?
Karjaim lehullnak:
édes közösségek
tőlem eltilulnak:
kárhozat ily pokolszívre
más szívet ölelnem:
délibáb és északi fény
már az én szerelemem...

Szegény édesapám,
ugye, hogy megnőttem:
mint egy öreg gyermek,
úgy állsz ma előttem:
ki sem ifjabb, ki sem vénebb
világnál-istennél, -
mintha nem is apám, hanem
szegény fiam lennél.

Mintha nem is fiad,
hanem apád lennék,
házadban is lettem
vadidegen vendég:
mutass ajtót vagy adj szállást,
fektess a jászolba,
vagy ölelj szívedre mintha
ma születtem volna...