Fjodor Tyutcsev: Óh, milyen gyilkos a szerelmünk

Óh, milyen gyilkos a szerelmünk:
míg a vak szenvedély sodort,
legjobban azt kellett megölnünk,
mi szívünk legfőbb kincse volt!

Vagy rég volt tán, hogy hiu álmod
felujjongott:"Enyém! Enyém!..."?
Alig egy éve!...S nézz reá most:
mi a szentséges tünemény?

Arca rózsái hova lettek?
Ajkról, szemből hol a varázs?
Ahova maró könnye pergett,
mindent szét mart a pusztulás.

Emlékszel a találkozóra?
Rögtön hozta a végzetet!
Szemeire? Szavaitokra?
S hogy hangja csengőt csengetett?

És most? Ah, hol a végtelenség?
Oda az örök csoda már?
Éppoly hűtlen volt, röpke vendég,
mint a rövid, északi nyár!

Őrá csapás volt a szerelmed,
amilyet ember nem bir el,
szégyen, amit nem érdemelt meg,
tipró, összezúzó teher.

Így lett koldus a régi gazdag,
hervadt a gyönyörű, a friss:
néhány szép emléke maradt csak,
de lassan elhagyta az is.

Kárhozat a föld neki most: a
hűvös ligetben gaz virít:
dúló tömeg sárba taposta
lelke harmatos szirmait...

Mindabból, ami összeroskadt,
hamu sincs már, nincs semmi sem?
Nincs! Sötét, gonosz fájdalom csak,
vigasztalan és könyörtelen.

Óh, milyen gyilkos a szerelmünk:
míg a vak szenvedély sodort,
legjobban azt kellett megölnünk,
mi szívünk legszebb kincse volt!

/Ford.: Szabó Lőrinc/