Fjodor Tyutcsev: Tavasz

Legyen sorsunk bármily garázda
s a csalárdság s a szenvedés,
és homlokunk csupa barázda,
s szívünkben száz meg száz a kés,
bármi a gúny, mely ránk sarat vet,
s gyötrődjék bárhogy az igaz,
minden gonoszból mi marad meg,
ha beköszönt az új tavasz?

A tavasz nem tudja, mit árt, mit
használ lelki fény, lelki árny:
szeme halhatatlan sugárzik,
egyetlen ránc sincs homlokán.
Ha itt az ideje, leröppen,
s magával hozza az eget,
ragyogó, üdvözült közönyben,
szabadon, mint az istenek.

Sziromzáporként hull a földre,
s friss, mint az első kikelet:
hogy más tavasz is járt előtte,
nem tudja...Vándor fellegek
gazdag nyája kószál a szélben:
mind övé ez az égi had,
s nyomukban sem látja a régen
elvirított virágokat.

Nem elmúltért sóhajt a rózsa,
és sír éjjel a csalogány,
illatos könnyét nem halottra
szórja a Hajnal...Nincs a fán
levél, melyet valami rémült
perc tép le, halálfélelem:
parttalan óceán a létünk,
s örökéletünk a jelen.

Rászednek érzékeid, ember,
véletlenek játéka, te,
dőlj hát, föltámadni, a tenger
éltető örvényeibe!
Mártsd bús szíved a tavasz éter-
özönébe, hogy újra friss
s egy légy a nagy, isteni Léttel,
még ha csak pillanatra is!

/Ford.: Szabó Lőrinc/