Jevgenyij Baratinszkij: Ősz

Íme, szeptember. Lassan jár a nap,
hideg fényével tündökölve,
s valószínűtlen aranysugarak
hullnak a fodros víztükörbe.
A mezőket már harmat hinti be,
köd omlik a dombok sorára,
piros a nyárfa kerek levele,
s a tölgyek kúpos lombja sárga.
Nem hallod már madarak énekét,
nem zúg az erdő, hangtalan az ég.

Íme, szeptember! Az év alkonya
közel. Mezőkre és hegyekre
immár a kemény fagy hinti oda
ezüst mintáit reggelente.
Álmából ébred a borús Aeol,
előtte szelek port söpörnek,
a liget síró hangokon dalol,
s levéllel hinti be a völgyet.
Még fenn az égen felhőraj siet,
tajtékot hánynak a sötét vizek.

Isten veled, te fény, isten veled!
Isten veled, te tarka pompa,
vizek hátán, ti arany pikkelyek,
s te, hűvös suttogás vadonja!
Te, harsánykedvű örömök csodás,
de percig tartó nyári álma!
A holt berekben fejszecsattogás
csendít visszhangot, nemsokára
minden fa és domb hóba öltözik,
s a fagyott vizek ködösen tükrözik.

A szorgalmas földművelő az év
munkája termését aratja,
sarlóval jár a mezőn és a rét
dús füveit asztagba rakja.
Jár a sarló. Keresztek fénylenek
a puszta barázdákon állva,
vagy viszik már nyikorgó szekerek
a tarlók messzi távolába.
A kis parasztházak körül pedig
arany búzából vár emelkedik.

Ti megható, ti békés, szent napok!
Pipál a pajta füstölögve,
lánc csörren, és a malomkő forog
újra vidáman, körbe-körbe.
Zord télidő! Kemény haragodat
a magvető már várja, jöjj el!
Házacskájában meleggel fogad,
kenyérrel-sóval, házi-sörrel.
S a kis szobában együtt ízlelik
munkájuknak áldott gyümölcseit.

S ha te, az életnek földművese
immár a végső őszbe érsz el,
és úgy gondolod, hogy a sors keze
elhalmozott minden kegyével,
ha megajándékozni létedet
múltad, a sok termő barázda
felkínálja gyümölcseit neked,
és hív a drága aratásra,
s te végre-végre learathatod
a sok beérett gondolat-magot -

mint a földműves, oly gazdag vagy-e?
Akárcsak ő, hittel vetettél,
s mint ő, reménységgel voltál tele,
és álmaidban élt a szent cél...
Mi megvalósult, itt van, most csodáld!
Büszkeségeddel telve nézzed
álmok, munkák, szenvedélyek sorát,
de kínját is a megvetésnek,
s a fájó szégyen halmazát, amely
lelked csalódással töltötte el.

Felkelt a nap, hogy immár látva lásd
az ifjú virtus léhaságát,
hogy esztelenséget, képmutatást
követtél éveid során át.
Te, ki egykor rajongtál szüntelen,
te, lelkek lázas kutatója,
fénylő ködök ura - most hirtelen
csak nézel a csupasz bozótra.
A bánat társa vagy, és a halál
sóhaját gőgöd el nem fojtja már.

De ha egyszer a csalódás szava
feljajdulva áttörne minden
korlátot, és vadul felhangzana
szent riadója benn a szívedben -
A víg ifjúságnak a reszketés
bizony a csontjáig hatolna,
játékát eldobná a gyermek, és
elmenekülne felsikoltva,
a víg öröm elhagyná homlokát,
s mint halott élne egy életen át.

Bőkezű gazda! Hívd meg hát, siess,
házadba a tisztes világot!
Vendégeidet ültesd szellemes,
bőséges, vidám lakomához!
Mily változatos, pompás ételek
alatt roskadozik az asztal!
De ízre olyan egyformák ezek,
s akár a sír, egy sem vigasztal.
Magányosan torát üld hát ma meg
a szíved földi örömeinek!

És bármiféle fénnyel lesz tele
szíved, melytől nyugtot találhat
utolsó hatalmas forgószele
a gondolatnak és a vágynak -
az ész gúnyos-ájtatos hangja hát
a szívedet csak hadd csitítsa,
a hasztalan panasz zúgó szavát
és a reszketést fojtsa vissza,
s a hideg tapasztalatot fogadd,
mint legbecsesebbet az ég alatt.

Vagy ha a világ látomásait
a sértés dühével lerázva
megpillantod, hogy előtted virít
egy szűz partnak minden virága,
a jutalomnak földje, és magad
üdvhozó álmaidnak adva,
a zengő hangú himnusz elragad,
s te békélten figyelsz e hangra,
csak a daloló hárfát figyeled,
mely addig ismeretlen volt neked,

s a fölmentett gondviselés előtt
arcra parancsol az alázat,
reményt merítsz, határt nem ismerőt,
s kielégül tudási vágyad -
jegyezd meg, hogy mi igazán tiéd,
hang el nem zengi, hogyha földi,
a mindennapok könnyű gyermekét
tudományod el sose tölti,
mert égi legyen az vagy földi bár,
e világtól mindenképp távol áll.

Lám, az orkán mily bömbölve szalad,
az erdő felmordul szavára,
s a habzó óceán a partokat
hullámaival üti-vágja:
a tömeget is, mely lustán hever,
gondolattalan szenderegve,
egy egyszerű hang így riasztja fel,
s eképpen lel visszhangra benne,
csak az nem ver visszhangot sohasem,
mely túl van a földi szenvedélyeken.

A magas égnek bármely csillaga
a titokzatos messzeségbe
téves ösvényen hadd ússzon tova,
s gyúljon másik csillag helyébe:
egy veszteség a földnek mit jelent?
- A világ füléig nem ér el
egy égitest süvöltő hangja fent,
s nem vesszük észre, ha az éter
honában újraszületik a fény,
mint új üdvözlet a világ egén.

Sivár a föld - a tél világa jön -
készül a táj a pusztulásra.
A nyári mezőkön fénylő öröm
s a bőség aranyló kalásza,
gazdagság, nyomor, élet és halál -
az elmúlt év megannyi képe
a hó alatt oly egyenlő ma már:
egy lepel borul mind fölébe.
Hát mától kezdve ez lesz a jövőd,
s ne is remélj már aratás-időt!

/Ford.: Lothár László/