Jevgenyij Baratinszkij: Stanzák

A sors bilincsei leestek
kezemről, s újra látlak ím
benneteket, ti drága sztyeppek,
én legelső szerelmeim!

Pusztai égbolt íve körben,
pusztai hűs áramlatok!
Szememet önfeledt gyönyörben
pihentetem ma rajtatok.

De a perc édessége jár át,
hogy az erdőt a dombokon,
és ifjú éveim tanyáját,
a házikót megláthatom.

Elszálltatok, ti arany évek!
Bolyongtam vándorutamon,
s figyeltem az emberiséget.
Figyeltem, s nőtt a bánatom.

Hő vággyal jócselekedetre
lelkem az ég töltötte be,
de talált-e értő szivekre,
de termését meghozta-e?

Testvéreim is voltak - ám csak
percig tartott az álmodás:
ez nincs már köztünk - s a világnak
új táján él gyötrődve más.

Tiéd vagyok, hazai földem!
Az erőszakos sors elől
ki oltalmat keresni jöttem
hozzád, nem vagyok egyedül.

Ki eléd könyörögve térdel,
s hajlékot együtt kér velem,
a karján szelíd gyermekével
elhoztam ifjú hitvesem.

Hagyj ittmaradnom kedvesemmel,
fogadj be hát, békés vadon,
s a mindenség határa nem kell,
messzeségről nem álmodom.

Az embereket hadd feledjem,
s éljek a világ nélkül itt,
és egyedül, a szerelemben
őrizzem szivem kincseit.

/Ford.: Lothár László/