A kicsi valahol a szabadban játszott egyedül. Olyan furcsa kislány volt, szeretett egyedül maradni, s mindennel el tudott mulatni.
- Árvácska!...
Eszti nénje az ajtóban állott, s újra meg újra kiáltotta, hogy: Árvácska! A kislány végre felfigyelt, s válasz helyett futva ment be a ház felé.
- Hol a pokolba vagy. Gyere be, zárja a mama az ajtót, mert mi megyünk a temetőbe.
A kislány nem értette. Miért zárják őreá rá az ajtót? hiszen ő is megy a temetőbe!
A konyhában sok virág volt, jószagú őszi virágok. Árvácska nagyon szerette a szagukat, s készült rá, hogy egy jó nyalábbal fog vinni a temetőbe a nagyszülők sírjára. Mingyárt oda is ment, és hozzáfogott felölelni, amit csak bírt. De két lánytestvére is megragadta a karját és elcibálták a dézsától, amiben a virágok állottak.
- Naaa - mondta panaszosan.
- Te nem jössz - mondta Sári.
Sári is? Eszter is? Árvácska csak nézett, mit akarnak vele.
- Én is megyek.
- Nem jössz - kiáltotta valamennyi gyerek.
Árvácska gondolta, azért nem akarják kivinni, mert kicsi. De most azt látta, hogy a nála sokkal kisebb Péterke is virágot kap a karjára.
- Nekem is - visította, s toporzékolni kezdett.
- Te nem jössz, már mondtam - ordította Sári.
Talán Péterke azért megy, mert fiú, de most vette észre, hogy még a Péterkénél kisebb két és fél éves Zsuzsika is virágot kap a kis kezébe s ő is fel van öltöztetve, s ő is készül.
Most aztán igazán nem értette, hogy mit akarnak vele. Haragos lett, s durcás arccal somfordált hátra, s mire valaki észrevette volna, egy szál gyertyát kicsent a kosárból, s a háta mögé dugta. Ő is kimegy, akármit csinálnak, és meg fogja gyújtani a gyertyát, mit tavaly. Odakint nagyon szép a temetőben, annyi virág sehol sincs az egész világon, minden síron egész kis kertecske. S mindenfelé égnek a gyertyák, s fújja a szél lángocskájukat. Emlékszik, tavaly volt odakint először, s feledhetetlenül belenyomódott emlékébe a nagy-nagy gyönyörűség. Soha olyan jól nem érezte magát a család között, mint akkor. Karácsonykor rendesen kizavarják, mikor díszítik a karácsonyfát, s neki az ajtó előtt kell lenni a hidegben, csak későn eresztik be, mikor már énekelnek és imádkoznak a fa előtt s ilyenkor ő már alig bír örülni, annyira megfázik mindig odakint s neki nem adnak semmi ajándékot, amit nem is lehet érteni: azt mondják: rossz vagy.
A mama még nem volt felöltözve, mert a mamának mindig annyi dolga van, hogy várni kell rá. A mama nagy szoknyájában mérgesen jött-ment, s végezte érthetetlen munkáját.
- Ugye mama, Árvácska nem jön. Ugye mama, nem szabad kijönni velünk Árvácskának. Ugye mama, Árvácska itthon marad, és rá lesz zárva az ajtó.
Valamennyi gyerek folyton mondott valami ilyet, s Árvácska csak állott, és nem értette, mit akarnak vele.
- Juszt is megyek, ha megpukkadtok is - kiáltotta ötéves bátorsággal.
- Juszt se jössz! juszt se jössz! juszt se jössz!
- Mért nem megyek, mit gondolsz?
- Mert csak mi megyünk.
- Mért csak ti mentek? én mért nem megyek, ha ti mentek. Nekem éppen úgy nagypapám és nagymamám, mint nektek.
Erre a sok gyerek harsány kacagásban tört ki.
- Jaj. Hallja, mama, neki éppen úgy nagypapája és nagymamája, jaj. Jaj de bolond vagy. Hiszen neked nem nagyapád, csak nekünk nagyapánk és nagymamánk a sírban a hótt.
A vásott testvérek tomboltak és zsinyegtek és egyre nagyobb hapárét csináltak.
Árvácska rettenetesen elcsodálkozott ezen a hazugságon. Szólani nem tudott, csak irtózatosan bámult, hogy a testvérei el merik venni az ő nagypapáját és nagymamáját.
- Nem adom - visította -, a nagypapa az enyém, és a nagymama is az enyém.
Erre a gyerekek még jobban visítottak és kacagtak s rángatták az anyjuk szoknyáját:
- Hajja, mit hazudik, hajja mama, azt hazudja, hogy neki is nagypapája és nagymamája a mi nagyapánk és nagymamánk.
Árvácska most azzal a joggal, mint a többi, nekiállott a mamának s azt visította:
- Mama! mama!
- Neked nem mamád! ne mondd, hogy mama!
Erre Árvácska elhallgatott. Még ilyen égrekiáltó szemtelenséget nem hallott. Hogy azt merik mondani, hogy a mama neki nem mamája? Nem tudott mit tenni, csak állott, a taknya nyála összefolyt, ahogy állott, és a szeme sírt és a szája nevetett. Hogy mama nem mama.
- Ugye mama, mama nem mamája Árvácskának?
- Ne ordítsatok a fülembe, megsiketülök - kiáltott a mama torkaszakadtából, de most az egyszer a gyerekek nem hallgattak el, hanem újta sürgették, hogy nyilatkozzék, hogy nem mamája Árvácskának.
- Nem hát, na - rikácsolta, s azonnal elfordult, mintha nem akarna Árvácskának a szemébe nézni.
Erre hatalmas kacagás lett, a gyerekek körülugrálták a kislányt, aki némán állott, lebiggyedt, csodálkozó szájjal és elbizonytalanodottan.
- Akkor ki az én mamám? - kiáltotta észretérve gúnyosan, hogy na most nyert.
- Senki. Nincs mamád. Na végre. Semmiféle mamád sincs, no valahára. Most már tudod, te csak egy senki vagy, nem tartozol közénk, mi csak pénzért tartunk, de olyan keveset fizetnek, hogy ki is fogunk lökni.
Árvácska, mintha az egek hasadoznának meg s a ház dűlne össze, és a világ vége volna itt, szédülve és ájuldozva hallgatta a beszédet, s csak kereste a szemével a mama szemét, de az nem nézett felé.
- Mama!... - visította. - Mama!...
- Hallgass már te kutya kölyök - kiáltotta a mama, mire a gyerekek mind azt kiáltották, kutyakölyök.
- Mama!... - sikoltotta kétségbeesetten a kis Árvácska.
- Mama! segítség!
De segítség nem volt sehol.
- Ki az én mamám akkor? - vergődött az ötéves.
Most megszólalt a mama, azon a nyers hangon, ahogy mindig szokott szólani Árvácskához:
- A te mamád? az egy jóféle lehet, ott egye meg a fene ahol van. Még csak egyszer sem keresett meg. Az orrát ide nem dugta, hogy lássa a magzatját. Rosszabb a kutyánál. Másnak kell a kölykével kínlódni. Nyolc pengőért egy hónapba. Nyolc pengőt kapok összesen, de most már, hogy ötéves vagy, ezt is leszállítja a Liga. Négy pengőért nem fogsz engem mamázni, erről biztosítalak.
A kislány csak hallgatta a borzalmas beszédet, s mintha lefelé szédülne a világ fenekére. Nyitott szájjal állott, s hallgatott. Már elég okos volt, hogy megértse, s egészen tisztában is volt rögtön a következményekkel.
- Hát akkor ki az én papám?
- A te papád...Majd megmondom, ki a papád. Ha kimégy az utcára, minden bácsinak köszönj, mert nem tudod, melyik a papád. A te papád az ismeretlen katona.
A kislány némán állott, s már az állán csorgott a könnye s a náthája. A testvérek pedig végre igazolva voltak, hogy miért nem szerették sose ezt az idegent. Ők is csak ma tudták meg az anyjuk dühéből, hogy Árvácskához semmi közük. Ha elébb megtudják, már eddig se csináltak volna titkot a dologból.
Árvácska tovább már egy szót se szólt, csak visszahúzódott a sarokba, s onnan nézett néha ellenségesen a csűrhére, de leginkább a szájába dugta a hüvelykujját, csaknem szétfeszítette a két szája szélét.
Végre elkészült a család, s elmentek, és csakugyan rázárta a mama az ajtót a kicsi Árvácskára. Mikor magára maradt a setétedő szobában, levetette magát a földre és jajveszékelni kezdett.
Hiába, senki se felelt, senki se hallotta, s ő érezte, hogy nem is fogja többé meghallani senki. Soká, soká feküdt még a hideg földön, s még el is aludt a hosszú sírásba. Mikor felébredt, egészen sötét volt. Feltápászkodott, s rázta a hideg, vacogott a foga, s remegett mind a két lába s az egész teste.
De azért nem felejtette el, hogy neki a mama nem mamája, s a testvérek nem a testvérei. Ő már magában van, s neki valahol ismeretlenül él a mamája vagy meghalt. Ismeretlen katona az ő papája s talán az is meghalt. Erre ismét sírni kezdett, és rettenetesen sóvárogni kezdett a szülei, az igazi szülők után, akár élnek, akár halottak.
Hirtelen valami eszébe jutott.
Gyufát keresett elő s addig-addig, míg megtalálta. Most a kis gyertyát kereste, de nem, azt nem lelte, úgy látszik, azt már elvesztette, vagy valamelyik gyerek elvette tőle, s elvitte ki az igazi sírra.
Lekuporodott a kemence melletti sarokba, s egy szék alá bújt, ott meggyújtott egy szál gyufát. Addig tartotta, míg körmére nem égett. Közben azt sóhajtotta:
- Édesapám!
Azután másik gyufára gyújtott s azt sóhajtotta:
- Édesanyám!
S ez így ment, mindaddig, míg valamennyi gyufa el nem égett. Akkor odahajtotta a fejét a szék lábához és imádkozni kezdett:
- Miatyánk, Ismeretlen katona, jöjjön el a te országod...
- Árvácska!...
Eszti nénje az ajtóban állott, s újra meg újra kiáltotta, hogy: Árvácska! A kislány végre felfigyelt, s válasz helyett futva ment be a ház felé.
- Hol a pokolba vagy. Gyere be, zárja a mama az ajtót, mert mi megyünk a temetőbe.
A kislány nem értette. Miért zárják őreá rá az ajtót? hiszen ő is megy a temetőbe!
A konyhában sok virág volt, jószagú őszi virágok. Árvácska nagyon szerette a szagukat, s készült rá, hogy egy jó nyalábbal fog vinni a temetőbe a nagyszülők sírjára. Mingyárt oda is ment, és hozzáfogott felölelni, amit csak bírt. De két lánytestvére is megragadta a karját és elcibálták a dézsától, amiben a virágok állottak.
- Naaa - mondta panaszosan.
- Te nem jössz - mondta Sári.
Sári is? Eszter is? Árvácska csak nézett, mit akarnak vele.
- Én is megyek.
- Nem jössz - kiáltotta valamennyi gyerek.
Árvácska gondolta, azért nem akarják kivinni, mert kicsi. De most azt látta, hogy a nála sokkal kisebb Péterke is virágot kap a karjára.
- Nekem is - visította, s toporzékolni kezdett.
- Te nem jössz, már mondtam - ordította Sári.
Talán Péterke azért megy, mert fiú, de most vette észre, hogy még a Péterkénél kisebb két és fél éves Zsuzsika is virágot kap a kis kezébe s ő is fel van öltöztetve, s ő is készül.
Most aztán igazán nem értette, hogy mit akarnak vele. Haragos lett, s durcás arccal somfordált hátra, s mire valaki észrevette volna, egy szál gyertyát kicsent a kosárból, s a háta mögé dugta. Ő is kimegy, akármit csinálnak, és meg fogja gyújtani a gyertyát, mit tavaly. Odakint nagyon szép a temetőben, annyi virág sehol sincs az egész világon, minden síron egész kis kertecske. S mindenfelé égnek a gyertyák, s fújja a szél lángocskájukat. Emlékszik, tavaly volt odakint először, s feledhetetlenül belenyomódott emlékébe a nagy-nagy gyönyörűség. Soha olyan jól nem érezte magát a család között, mint akkor. Karácsonykor rendesen kizavarják, mikor díszítik a karácsonyfát, s neki az ajtó előtt kell lenni a hidegben, csak későn eresztik be, mikor már énekelnek és imádkoznak a fa előtt s ilyenkor ő már alig bír örülni, annyira megfázik mindig odakint s neki nem adnak semmi ajándékot, amit nem is lehet érteni: azt mondják: rossz vagy.
A mama még nem volt felöltözve, mert a mamának mindig annyi dolga van, hogy várni kell rá. A mama nagy szoknyájában mérgesen jött-ment, s végezte érthetetlen munkáját.
- Ugye mama, Árvácska nem jön. Ugye mama, nem szabad kijönni velünk Árvácskának. Ugye mama, Árvácska itthon marad, és rá lesz zárva az ajtó.
Valamennyi gyerek folyton mondott valami ilyet, s Árvácska csak állott, és nem értette, mit akarnak vele.
- Juszt is megyek, ha megpukkadtok is - kiáltotta ötéves bátorsággal.
- Juszt se jössz! juszt se jössz! juszt se jössz!
- Mért nem megyek, mit gondolsz?
- Mert csak mi megyünk.
- Mért csak ti mentek? én mért nem megyek, ha ti mentek. Nekem éppen úgy nagypapám és nagymamám, mint nektek.
Erre a sok gyerek harsány kacagásban tört ki.
- Jaj. Hallja, mama, neki éppen úgy nagypapája és nagymamája, jaj. Jaj de bolond vagy. Hiszen neked nem nagyapád, csak nekünk nagyapánk és nagymamánk a sírban a hótt.
A vásott testvérek tomboltak és zsinyegtek és egyre nagyobb hapárét csináltak.
Árvácska rettenetesen elcsodálkozott ezen a hazugságon. Szólani nem tudott, csak irtózatosan bámult, hogy a testvérei el merik venni az ő nagypapáját és nagymamáját.
- Nem adom - visította -, a nagypapa az enyém, és a nagymama is az enyém.
Erre a gyerekek még jobban visítottak és kacagtak s rángatták az anyjuk szoknyáját:
- Hajja, mit hazudik, hajja mama, azt hazudja, hogy neki is nagypapája és nagymamája a mi nagyapánk és nagymamánk.
Árvácska most azzal a joggal, mint a többi, nekiállott a mamának s azt visította:
- Mama! mama!
- Neked nem mamád! ne mondd, hogy mama!
Erre Árvácska elhallgatott. Még ilyen égrekiáltó szemtelenséget nem hallott. Hogy azt merik mondani, hogy a mama neki nem mamája? Nem tudott mit tenni, csak állott, a taknya nyála összefolyt, ahogy állott, és a szeme sírt és a szája nevetett. Hogy mama nem mama.
- Ugye mama, mama nem mamája Árvácskának?
- Ne ordítsatok a fülembe, megsiketülök - kiáltott a mama torkaszakadtából, de most az egyszer a gyerekek nem hallgattak el, hanem újta sürgették, hogy nyilatkozzék, hogy nem mamája Árvácskának.
- Nem hát, na - rikácsolta, s azonnal elfordult, mintha nem akarna Árvácskának a szemébe nézni.
Erre hatalmas kacagás lett, a gyerekek körülugrálták a kislányt, aki némán állott, lebiggyedt, csodálkozó szájjal és elbizonytalanodottan.
- Akkor ki az én mamám? - kiáltotta észretérve gúnyosan, hogy na most nyert.
- Senki. Nincs mamád. Na végre. Semmiféle mamád sincs, no valahára. Most már tudod, te csak egy senki vagy, nem tartozol közénk, mi csak pénzért tartunk, de olyan keveset fizetnek, hogy ki is fogunk lökni.
Árvácska, mintha az egek hasadoznának meg s a ház dűlne össze, és a világ vége volna itt, szédülve és ájuldozva hallgatta a beszédet, s csak kereste a szemével a mama szemét, de az nem nézett felé.
- Mama!... - visította. - Mama!...
- Hallgass már te kutya kölyök - kiáltotta a mama, mire a gyerekek mind azt kiáltották, kutyakölyök.
- Mama!... - sikoltotta kétségbeesetten a kis Árvácska.
- Mama! segítség!
De segítség nem volt sehol.
- Ki az én mamám akkor? - vergődött az ötéves.
Most megszólalt a mama, azon a nyers hangon, ahogy mindig szokott szólani Árvácskához:
- A te mamád? az egy jóféle lehet, ott egye meg a fene ahol van. Még csak egyszer sem keresett meg. Az orrát ide nem dugta, hogy lássa a magzatját. Rosszabb a kutyánál. Másnak kell a kölykével kínlódni. Nyolc pengőért egy hónapba. Nyolc pengőt kapok összesen, de most már, hogy ötéves vagy, ezt is leszállítja a Liga. Négy pengőért nem fogsz engem mamázni, erről biztosítalak.
A kislány csak hallgatta a borzalmas beszédet, s mintha lefelé szédülne a világ fenekére. Nyitott szájjal állott, s hallgatott. Már elég okos volt, hogy megértse, s egészen tisztában is volt rögtön a következményekkel.
- Hát akkor ki az én papám?
- A te papád...Majd megmondom, ki a papád. Ha kimégy az utcára, minden bácsinak köszönj, mert nem tudod, melyik a papád. A te papád az ismeretlen katona.
A kislány némán állott, s már az állán csorgott a könnye s a náthája. A testvérek pedig végre igazolva voltak, hogy miért nem szerették sose ezt az idegent. Ők is csak ma tudták meg az anyjuk dühéből, hogy Árvácskához semmi közük. Ha elébb megtudják, már eddig se csináltak volna titkot a dologból.
Árvácska tovább már egy szót se szólt, csak visszahúzódott a sarokba, s onnan nézett néha ellenségesen a csűrhére, de leginkább a szájába dugta a hüvelykujját, csaknem szétfeszítette a két szája szélét.
Végre elkészült a család, s elmentek, és csakugyan rázárta a mama az ajtót a kicsi Árvácskára. Mikor magára maradt a setétedő szobában, levetette magát a földre és jajveszékelni kezdett.
Hiába, senki se felelt, senki se hallotta, s ő érezte, hogy nem is fogja többé meghallani senki. Soká, soká feküdt még a hideg földön, s még el is aludt a hosszú sírásba. Mikor felébredt, egészen sötét volt. Feltápászkodott, s rázta a hideg, vacogott a foga, s remegett mind a két lába s az egész teste.
De azért nem felejtette el, hogy neki a mama nem mamája, s a testvérek nem a testvérei. Ő már magában van, s neki valahol ismeretlenül él a mamája vagy meghalt. Ismeretlen katona az ő papája s talán az is meghalt. Erre ismét sírni kezdett, és rettenetesen sóvárogni kezdett a szülei, az igazi szülők után, akár élnek, akár halottak.
Hirtelen valami eszébe jutott.
Gyufát keresett elő s addig-addig, míg megtalálta. Most a kis gyertyát kereste, de nem, azt nem lelte, úgy látszik, azt már elvesztette, vagy valamelyik gyerek elvette tőle, s elvitte ki az igazi sírra.
Lekuporodott a kemence melletti sarokba, s egy szék alá bújt, ott meggyújtott egy szál gyufát. Addig tartotta, míg körmére nem égett. Közben azt sóhajtotta:
- Édesapám!
Azután másik gyufára gyújtott s azt sóhajtotta:
- Édesanyám!
S ez így ment, mindaddig, míg valamennyi gyufa el nem égett. Akkor odahajtotta a fejét a szék lábához és imádkozni kezdett:
- Miatyánk, Ismeretlen katona, jöjjön el a te országod...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése