Az asszony a sötétben semmit sem talált. Olyan hamar alkonyodik, s úgy lógnak a novemberi ködök, hogy már négy órakor az ember az orrára lép a saját házában.
- Gyüsz mán? - kiáltotta neki az ember.
- Megyek, megyek - s evvel nagy csörrenés, az az átkozott fedő a falról beleesett a fejőrocskába, s oly pokoli lármát csapott, hogy az ember berivallt:
- Mi az, összedűtöd a házat?
- Gyufát keresek, no.
Evvel ott tapogatott a falon tovább, de nem lelte a gyufát. Ott volt pedig, ott kell neki lenni, ha eccer odatette. Ahogy motozgat, megint csirr...újra leesett valami.
- Mi az, vak vagy, nem látsz?
- Ó, a csuda verné meg ezt a setétet, na, jól vagyok má, most meg a sótartó esett le.
- Minden fenét összetörsz?
- Nem kell - dühösködött a fiatal asszony, s tovább kotorászott, még ingerültebben. Most meg belelépett a moslékos csöbörbe, s feldöntötte. - Jaj, az isten verje már meg ezt a kutya életet - kezdte rá a kiabálást. - Sicc ki, a fene egyen meg, még ez is rám mászik.
A kutya a lábára állott, és talán hogy vigasztalni akarta, elkezdte nyalogatni az arcát. A kutya a setétben is meglelte az orcáját, s végigkente nagy nyelvével. Az asszony belerúgott s úgy rákiáltott, hogy a Bodri elkussolt.
- Mondtam, hogy várj - mérgeskedett az ura is, és előkereste a gyufát a zsebéből.
Az asszony megállott a setétben és nagyot fújt. Hallotta a sercenést, ahogy az ura a gyufát végighúzta a nadrága szárán, de csak nem akart világos lenni. A köd lecsapódott, s a ruha nedves volt, a vékony, gyenge szálacska nem gyúlt meg, hanem eltörött. Az ember másik gyufát vett elő, s a falon próbálta meggyújtani, ez nem sikerült, megint eltörött. Harmadikat vett, negyediket, ötödiket, akárhol próbálta, nem gyúlt s nem gyúlt meg.
- Meddig várjak még? - kezdte rá az asszony, hogy most ő került felül. Ott állott a setétben, mint a vak, csak ette a méreg.
- Nem tudom, mi van evvel a büdös gyufával - morgott az ember. - Nem akarja az igazságot.
- Várjál, majd én gyújtok odabe, van skatulya bent.
- Hadd el, hát ennek is meg kell gyulladni.
De ma este meg volt boszorkányozva a gyufa s csak nem lett belőle világosság.
- Mér nem a kutyáján gyútod, te málé?
Az ember morgott.
- E nem skatulya, e pakli, e mán lekopott, mán délbe se gyútott.
Az asszony dühösen belelépett a latyakba, a kidőlt moslékba, s berobogott a szobába. És egyszer csak elkezdett jajveszékelni.
- Na, megvan mán megint. Hogy az isten akárhova tegye, aki kitanálta.
A drága skatulyás gyufát kereste a pohárszéken a pohárban, ahova elrejtette, hogy akárki meg ne lelje, s most idegességében két poharat is feldűtött, az egyik lehemperedett a földre s eltörött. A lába mindjárt az üvegcserepeken taposott. Ő maga pedig csak állott, mint a szamár a koromsetét szobában, s már meg volt ijedve, nem mert semmihez sem nyúlni. Ha ma ilyen bajban van, szerencsétlen minden moccanása.
Végre világosság lett. Az embernek mégiscsak sikerült gyufát gyújtania. Ahogy az ajtóban állott és a kis fény bevilágított, látni lehetett, hogy az a pohár tört el, amit akkor vett a feleségének, mikor megkérte a búcsún.
Egyikük sem szólott, csak nézték, míg a gyufa el nem égett. Az asszony a cserepeket nézte kimeredt szemmel, az ember meg a feleségét, aki úgy meg volt rémülve, s olyan lett, mint a hét szerencsétlenség.
- Há mér nem gyútotta meg a mécset - fakadt ki az asszony.
Az ember nem szólt. Miért is nem, no. Most, hogy setét volt, nem látta, hol a mécses, semmit se látott. Újra hozzáfogott gyufát gyújtogatni, s vagy a tizedik meg is gyúlt.
- Hun az a mécses?
Az asszony vette a szétálló lámpát a kis hordóról a sarokban, de mire elővette, már a gyufa el is aludt, megint.
Most újra elölről kezdődött a gyufázás. Akkor beszaladt az udvarról a fiuk.
- Édesapám, édesapám - kiáltotta.
- Hallgass, most gyufát gyútok.
A gyerek hallgatva állott, s nem mert mozdulni.
- Hun jártál? - kiáltott rá az anyja, mert kiabálni a setétben is lehetett.
- Jóskáéknál...Édesanyám, ott ég ám...
- Mi ég? A ház ég?
- A villany ég.
- Villany...
A gazda megint meggyújtott egy gyufát. Az asszony tartotta a mécsest.
Csak most látták a mécses pislogásánál, mit míveltek. A szobában a pohár, a konyhában a dézsa moslék, a falról a sótartó bele a moslékba, a fedő a rocskába, az asszony iszonykodva vette ki belőle, hát mind a kettő lepattant, pedig mindenik új volt...Nagy bánat ez, lehet győzni szipogással.
No de a mécses az jó, a legkisebb mécs világánál is úgy lát az ember, hogy csoda.
Fejni kellett sietni, mentek. Az ember a mécsest vitte, az asszony a rocskát, a gyerek meg csak a villanyról beszélt.
- Én má meg tudom ám gyútani. Csak megfordítom, mingyán ég.
A tehén nyugtalan természetű volt. Mindig tartani kellett valakinek a farkát, különben belecsapkodott a fejő arcába, s nem adta le a tejet.
Zsupsz neki, belevág a farkával a mécsesbe, s ott álltak megint a setétben. Hát erre aztán az ember is elvesztette a türelmét s tett egy olyan cifra fohászkodást, hogy ha az angyalok nem, az ördögök vígan táncoltak neki.
Míg ott kínlódott a gyufával, mintha még eddig semmi se történt volna, csak megszólal az asszony:
- Bévezettessük?
Az ember hallgatott.
- Mit?
- A villanyt.
A gyerek táncolni kezdett örömében s kiabált:
- Bé, bé...
- Ne bégess! - morgott az apja.
Aztán valahogy csak megint égett a mécses, de most már az ember inkább a mécsesre vigyázott, mint a tehén farkára.
- Jóskáéknál az ólban is van villany.
Nem szóltak.
Mikor a fejésnek nagy keservesen vége lett, és friss tejjel befelé mentek a konyhába, az asszony a mécses mellett odapislantott az urára:
- Hát bevezessük?
Az ember odahajlott füléhez:
- Ha még egy gyereket adsz - súgta a fülébe -, akkor nem bánom.
Az asszony piros lett, mint a rózsa.
- Hiszen kend nem bánná, ha minden lámpáért egy gyerek is lenne.
- Csak még egyet no...Mer ez az egy, e csak mécses...A másik lesz a villany.
Az asszony feltakarította a moslékot a földről, s gondolkozott. Mikor felállott, kifújta magát, s azt mondta:
- Oszt hogy híjják?
- Mit?
- Hát a másik gyereköt.
- Vilinek - mondta az ember. - Mán éppen azt gondoltam: Vilinek...hogy hát hasonlítson a villanyhoz a neve.
- Gyüsz mán? - kiáltotta neki az ember.
- Megyek, megyek - s evvel nagy csörrenés, az az átkozott fedő a falról beleesett a fejőrocskába, s oly pokoli lármát csapott, hogy az ember berivallt:
- Mi az, összedűtöd a házat?
- Gyufát keresek, no.
Evvel ott tapogatott a falon tovább, de nem lelte a gyufát. Ott volt pedig, ott kell neki lenni, ha eccer odatette. Ahogy motozgat, megint csirr...újra leesett valami.
- Mi az, vak vagy, nem látsz?
- Ó, a csuda verné meg ezt a setétet, na, jól vagyok má, most meg a sótartó esett le.
- Minden fenét összetörsz?
- Nem kell - dühösködött a fiatal asszony, s tovább kotorászott, még ingerültebben. Most meg belelépett a moslékos csöbörbe, s feldöntötte. - Jaj, az isten verje már meg ezt a kutya életet - kezdte rá a kiabálást. - Sicc ki, a fene egyen meg, még ez is rám mászik.
A kutya a lábára állott, és talán hogy vigasztalni akarta, elkezdte nyalogatni az arcát. A kutya a setétben is meglelte az orcáját, s végigkente nagy nyelvével. Az asszony belerúgott s úgy rákiáltott, hogy a Bodri elkussolt.
- Mondtam, hogy várj - mérgeskedett az ura is, és előkereste a gyufát a zsebéből.
Az asszony megállott a setétben és nagyot fújt. Hallotta a sercenést, ahogy az ura a gyufát végighúzta a nadrága szárán, de csak nem akart világos lenni. A köd lecsapódott, s a ruha nedves volt, a vékony, gyenge szálacska nem gyúlt meg, hanem eltörött. Az ember másik gyufát vett elő, s a falon próbálta meggyújtani, ez nem sikerült, megint eltörött. Harmadikat vett, negyediket, ötödiket, akárhol próbálta, nem gyúlt s nem gyúlt meg.
- Meddig várjak még? - kezdte rá az asszony, hogy most ő került felül. Ott állott a setétben, mint a vak, csak ette a méreg.
- Nem tudom, mi van evvel a büdös gyufával - morgott az ember. - Nem akarja az igazságot.
- Várjál, majd én gyújtok odabe, van skatulya bent.
- Hadd el, hát ennek is meg kell gyulladni.
De ma este meg volt boszorkányozva a gyufa s csak nem lett belőle világosság.
- Mér nem a kutyáján gyútod, te málé?
Az ember morgott.
- E nem skatulya, e pakli, e mán lekopott, mán délbe se gyútott.
Az asszony dühösen belelépett a latyakba, a kidőlt moslékba, s berobogott a szobába. És egyszer csak elkezdett jajveszékelni.
- Na, megvan mán megint. Hogy az isten akárhova tegye, aki kitanálta.
A drága skatulyás gyufát kereste a pohárszéken a pohárban, ahova elrejtette, hogy akárki meg ne lelje, s most idegességében két poharat is feldűtött, az egyik lehemperedett a földre s eltörött. A lába mindjárt az üvegcserepeken taposott. Ő maga pedig csak állott, mint a szamár a koromsetét szobában, s már meg volt ijedve, nem mert semmihez sem nyúlni. Ha ma ilyen bajban van, szerencsétlen minden moccanása.
Végre világosság lett. Az embernek mégiscsak sikerült gyufát gyújtania. Ahogy az ajtóban állott és a kis fény bevilágított, látni lehetett, hogy az a pohár tört el, amit akkor vett a feleségének, mikor megkérte a búcsún.
Egyikük sem szólott, csak nézték, míg a gyufa el nem égett. Az asszony a cserepeket nézte kimeredt szemmel, az ember meg a feleségét, aki úgy meg volt rémülve, s olyan lett, mint a hét szerencsétlenség.
- Há mér nem gyútotta meg a mécset - fakadt ki az asszony.
Az ember nem szólt. Miért is nem, no. Most, hogy setét volt, nem látta, hol a mécses, semmit se látott. Újra hozzáfogott gyufát gyújtogatni, s vagy a tizedik meg is gyúlt.
- Hun az a mécses?
Az asszony vette a szétálló lámpát a kis hordóról a sarokban, de mire elővette, már a gyufa el is aludt, megint.
Most újra elölről kezdődött a gyufázás. Akkor beszaladt az udvarról a fiuk.
- Édesapám, édesapám - kiáltotta.
- Hallgass, most gyufát gyútok.
A gyerek hallgatva állott, s nem mert mozdulni.
- Hun jártál? - kiáltott rá az anyja, mert kiabálni a setétben is lehetett.
- Jóskáéknál...Édesanyám, ott ég ám...
- Mi ég? A ház ég?
- A villany ég.
- Villany...
A gazda megint meggyújtott egy gyufát. Az asszony tartotta a mécsest.
Csak most látták a mécses pislogásánál, mit míveltek. A szobában a pohár, a konyhában a dézsa moslék, a falról a sótartó bele a moslékba, a fedő a rocskába, az asszony iszonykodva vette ki belőle, hát mind a kettő lepattant, pedig mindenik új volt...Nagy bánat ez, lehet győzni szipogással.
No de a mécses az jó, a legkisebb mécs világánál is úgy lát az ember, hogy csoda.
Fejni kellett sietni, mentek. Az ember a mécsest vitte, az asszony a rocskát, a gyerek meg csak a villanyról beszélt.
- Én má meg tudom ám gyútani. Csak megfordítom, mingyán ég.
A tehén nyugtalan természetű volt. Mindig tartani kellett valakinek a farkát, különben belecsapkodott a fejő arcába, s nem adta le a tejet.
Zsupsz neki, belevág a farkával a mécsesbe, s ott álltak megint a setétben. Hát erre aztán az ember is elvesztette a türelmét s tett egy olyan cifra fohászkodást, hogy ha az angyalok nem, az ördögök vígan táncoltak neki.
Míg ott kínlódott a gyufával, mintha még eddig semmi se történt volna, csak megszólal az asszony:
- Bévezettessük?
Az ember hallgatott.
- Mit?
- A villanyt.
A gyerek táncolni kezdett örömében s kiabált:
- Bé, bé...
- Ne bégess! - morgott az apja.
Aztán valahogy csak megint égett a mécses, de most már az ember inkább a mécsesre vigyázott, mint a tehén farkára.
- Jóskáéknál az ólban is van villany.
Nem szóltak.
Mikor a fejésnek nagy keservesen vége lett, és friss tejjel befelé mentek a konyhába, az asszony a mécses mellett odapislantott az urára:
- Hát bevezessük?
Az ember odahajlott füléhez:
- Ha még egy gyereket adsz - súgta a fülébe -, akkor nem bánom.
Az asszony piros lett, mint a rózsa.
- Hiszen kend nem bánná, ha minden lámpáért egy gyerek is lenne.
- Csak még egyet no...Mer ez az egy, e csak mécses...A másik lesz a villany.
Az asszony feltakarította a moslékot a földről, s gondolkozott. Mikor felállott, kifújta magát, s azt mondta:
- Oszt hogy híjják?
- Mit?
- Hát a másik gyereköt.
- Vilinek - mondta az ember. - Mán éppen azt gondoltam: Vilinek...hogy hát hasonlítson a villanyhoz a neve.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése