A pap kisétált a mezőre. Szép idő volt, csak nagyon meleg. A fekete ruhában fuldokolt a hőségtől.
De ahogy a falut elhagyta, friss szél kerekedett, s kedvesen legyezte az arcát. Így vígabban haladt tovább a rét felé.
A falu határa dimbes-dombos volt. Hajdanában zsombékos, vizes, áradásos terület. Mocsár feküdt a mélyebb helyeken, ahol nád, sás és csíkhal élt. Ez a régi kor már egészen feledésbe ment a nép lelkében. Kihaltak az öregek, akik akkor éltek, s nem tudták a fiatalok, milyen volt az, mikor a búzaaratás helyett egy-egy kád hallal, csíkkal mentek be a városba, hogy a legszükségesebbeket megvegyék. Akkor még maguk szőtte vászonruhában jártak, pénzt írmagnak se láttak, a bocskorukat maguk szabták a birkák bőréből, s az asszonynép mezítláb járt a tarlókon.
Ez már mind elmúlt. Ma a legújabb divat szerint öltöznek a nők, és a cipőben selyemharisnya van a lábukon. A férfiak is elfelejtették a gubát, a ködmönt, a szűrt, a régi viseletet, s bricseszben és kurta úri kabátban vagy éppen bőrkabátban járnak. Darutollas kalap helyett kockás sapka van a fejükön, s a nagy szakállakat, bajuszokat leborotválják és gazdász külsővel mennek a munkába, ahol ha leveti a felső ruhát, mind iparoslegény marad.
De a régi panasz, az megmaradt. Pénz a mai időkben senkinél nincs. Néha az egész faluban nem lehetne összeszedni húsz pengőt. Az adó nagy, a termésnek nincs ára. Szóval a régi világ él a lelkekben.
A földekről innen is, onnan is odanéztek a papra. Volt, aki köszönt, volt, aki nem köszönt. Volt, aki úgy belemerült a munkájába, hogy ne kelljen észre se vennie, hogy a pap arra jár. Tehát ez is csak úgy volt, mint régen.
A pap is úgy volt velük, mint a régi papok. Ember volt. Némelyik gazdának előre köszönt, elkiáltott utána messzire, a harmadik földre is, a másiknak a köszönését is alig fogadta, mert emberek közt idővel személyes viszony fejlődik ki, aszerint, hogy ki mennyire tudja elfelejteni a régi sérelmeket. A pap nem volt haragtartó természet. Kifüstölgött belőle az indulat, de azért mégis csak ott maradt egy kevés a feszültségből, ha a presbiteri gyűlésen ez vagy az a gazda ellene szavazott.
Mikor odaért a Belátóra, arra a dombra, ahonnan a hajdani vízállást messze távolig be lehetett látni, megállott, és szépen elnézett a mély területre. Eszébe jutottak a régi papok harcai. Azok még fájdalmasabbak voltak, mint a maiak. Amennyivel szegényebb volt a nép, annyival élesebb volt az ellentét köztük s az egyháztagok közt. Itt történt az a híres eset, mikor az új pap, most éppen száz éve, megkérte a kurátorát, hogy mutassa meg neki a rétjét.
- Akarja látni, tiszteletes uram?
- Akarnám, kurátor uram.
- Akkor nézzük meg.
Kivezette ide a Belátóra s itt csónakba ült vele. Hosszú rudat vitt magával, s mikor arrafelé evezett a tavaszi árvíz hátán, ahol a rétei vannak, azt mondta a papjának:
- Tiszteletes uram, tessék csak leereszteni azt a rudat...Lábolja csak fel a fődet...Ahol a legmélyebb, ott van a maga rétje.
Még így szemmel is meg lehetett látni, hogy csakugyan ott vannak a papi rétek kiszabva, ahol a legmélyebb a földszín. Abban az időben ez volt a legrosszabb parcella, leghamarabb ezt öntötte el a víz: ezt adták a papnak. Azóta azonban megváltozott a határ képe. Megásták a nagy csatornát, s a vizek leszaladtak, leszállottak. Most ez a legjobb rét, mert kiszáradt az egész határ, ma csak ott van szép fű, ahol egy kevés talajvizet kap a töve.
A pap bólogatott. Az emberi életre, a faluval való örök harcra gondolt. Sok örömet is ad ez az élet, itt a nép között, Isten szolgája és a falu cselédje lenni, lelki vigaszt ad a békétlenség idején, de sok keserűséget is terem ez az állapot mind a mai napig. Ha a népben irigység és ellenséges érzés támad a felette álló idegen, a lelkipásztor ellen, ennek sem adják ingyen az életet, szenvedéllyel és szenvedéssel jár.
Tovább sétált a földje felé. A réten a kaszások a szénát gyűjtötték. Kettő hordta a petrencéket, a harmadik ember rakta a szénakazalt. Jó nagy ágyást vetettek neki. Sok széna van az idén.
Szívesen vett volna villát ő is a kezébe, de a papnak ez nemigen szabad: a nép elvárja, hogy a papja más legyen, mint ő, a papnak nem szabad kézimunkássá lennie, mert ha az kapát vesz a kezébe, abból már békétlenség támad.
De abból is, ha semmit sem csinál.
Egy fiatalabb gazda meg egy szegény ember ment el az úton, s ahogy a papot látta, hogy gyönyörködik a szénájában, hangosan odaszól a másik embernek:
- Szép kazal szénája lesz a tiszteletes úrnak...Elég az egy miatyánkért.
A pap meghallotta a szót. Megfordult.
A gazda elfordította a fejét és tovább akart menni.
Utánaszólt:
- János.
A gazda kelletlen megállott.
- Jó napot, tiszteletes uram.
- Gyere csak ide, János.
A gazda engedelmeskedett. Nem könnyen mozdult a csizmája a parancsra. Lassan lépegetett a pap felé. Mikor odaért hozzá, megemelte a kalapját.
- János - mondta a pap, aki még mint kisiskolás gyermeket ismerte meg a gazdát. Itt nőtt ez a szeme előtt, s itt lázadoz ellene, ahol lehet, de azért nem volt köztük soha semmi összeütközés, úgyhogy a bizalmas tegezést nem vonta meg tőle.
- Hallom, mit mondasz, János. Hogy elég ez egy miatyánkért.
A gazda csendesen mosolygott.
- Elég is, tiszteletes uram. Ne tessék megharagudni, de egy miatyánkot én is elmondanék érte.
A pap feltette a kalapját, hogy az ember is a fején hagyta, s azt mondta:
- Hát, János, én neked adom, ha elmondasz róla egy ,miatyánkot.
A gazda nézte a papot. Igazán, beszél vagy csak tréfál.
- Én elmondom, tiszteletes úr.
S már belepirult, ahogy keményen és harcosan belenézett a szemébe. Míg ki nem mondta a szót, olyan szelíd volt, mint a bárány, de ebben a pillanatban már indulat és fellobbanás volt benne. A vére elkezdett felbuzogni az ereiben, s egyszerre csak harcos lett, aki kézigránátot tart a kezében, mint a háborúban. De ott sem retirált meg. Ott is nyugodtan indult, hogy eldobja az ellenség sáncára. Hogy mi volt benne a nagy nyugalom alatt, tudva, hogy a gránát reá éppolyan veszélyes lehet, mint az ellenségre, azt csak ő érezte.
- Jól van, János - mondta a pap. - Jól van...Hát csak mondd el.
A gazda egyet lépett, hogy azon hevességében nekimegy a kazalnak, ami már olyanforma magas volt, mint a templomban a szószék. A létra az oldalának támasztva. Indult, hogy felmegy a létrán a kazal tetejébe imádkozni.
- Nem jól van, János - szólt a pap. - Nem úgy. Papi módra. Úgy, ahogy én szolgálok a falunak a szénáért...Mert az az igazság, hogy te is úgy cselekedjél.
- Egy miatyánk nem nagy dolog - mondta a gazda fölényesen. - Hogy gondolja, tiszteletes uram?
- Gyülekezet előtt , János...
Evvel intett a kaszásainak, s szólott nekik:
- Híjjátok csak össze a szomszédokat, aki a mezőn található. János gazda Istennek akaratából a lelkek épülésére akar cselekedni.
A gazda ellenségesen hallgatta a papi szavakat. Már kezdte bánni, hogy belelépett a pap mezejébe. Sértette, hogy a pap olyan nyelven szól, amit ő nem tud. De megkötötte magát, a szemöldökét összevonta, s elszánt és konok indulattal nézett a papra, aki pedig csak beszélt, csak beszélt:
- És ez nagyon szép cselekedet lesz, a mi testvérünktől. Menjetek azért, és gyűjtsétek össze a híveket, hogy tanúi legyenek a mi barátunk megigazulásának.
A kaszások nagyot néztek, s nem akarták érteni a dolgot. De nem voltak hozzászokva, hogy a pappal vitatkozásba bocsátkozzanak. Egyszerű emberek voltak, akik nem tettek mást, csak amit a perc tétetett velük. Ha kaszálni kellett, kaszáltak, ha gyűjteni kellett, gyűjtöttek. Ha beszélni kellett, kimondták azt, ami az eszükbe jutott s legfeljebb egy-egy tréfa vagy egy-egy közmondás erejéig mentek túl a legbiztosabb útról, ahogy a gyermek egy-egy mezei virágért letér az ösvényről.
Elmentek hát, és átkiáltottak a szomszéd földekre, s hívták a népeket, hogy hamar jöjjenek, mert valamit akar velük a pap.
- Nincs idő - mondták itt is, ott is -, a szénával nem lehet ácsorogni, most is felhő fenyeget délről.
- De muszáj - mondták a kaszások.
- Mér muszáj?
- Prédikáció lesz.
- Annak meg a templomban van a helye - szóltak az emberek.
- Csakhogy János gazda fog prédikálni.
Erre elbámultak az emberek, s megállott kezükben a villa és a gereblye. János prédikál?...Volt, aki nevetett, de a prédikáció neve már annyira keményen és ünnepélyesen hangzott, hogy az álmélkodás lepte meg őket. Ez soha nem történt, mióta s világ...Hogy egy közülük való gazdaember erre vállalkozott, hogy kinn a mezőn, az Isten ege alatt prédikálni akarjon...
Aki csak hallotta, megilletődött, és gondba merülve hagyta ott a rendet, a szénaboglyákat, s lassan gyülekezni kezdtek a pap rétje felé. Még a lépésük is olyan lett, mintha vasárnap indulnak az Isten házába. Nehéz lépések és ünnepélyesek.
Nem sok idő múlva már egész kis gyülekezet állott a pap körül. A pap úgy fogadta őket, mint istentisztelet előtt a templom kapujában, ahol sorra kezet fog velük, s tisztes szavakkal kérdezősködik a dolgaik felől, míg az istentiszteletre mind össze nem gyűlnek a hívek.
János ellenségesen és egy re jobban kivörösödve nézett a dologból eljövőkre. Komor volt, mint a halálraítélt a siralomházban. Az emberek látták, hogy meg van szállva, s nem háborították kérdéseikkel és tisztesség nélküli szavakkal. Elfogadták, hogy János valami baptista lett, vagy nazanérus, de ha a tiszteletes úrnak nincs ellenére, ők is elvárták, mi fog itt történni.
Ott volt a kurátor is, aki mégis kötelességének tartotta, hogy szóvá tegye a dolgot.
- Nem értem, tiszteletes uram, mi légyen az eset.
- Ebben pedig semmi csodálatos nincs - mondta a pap. - A mi vallásunk szerint mindenki pap. Kálvin, a mi hitünk reformálója megírta volt, "ne nevezzétek a papot papnak, mert csak egy pap van, az Úr Jézus Krisztus. A többiek pedig, akiket papnak tartotok, csak prédikátorok, akik prédikálják a Krisztust és az Istennek igéjét..."
János mogorván hallgatta a papot, és elvadulva fogadta a ráboruló pillantásokat. Megismerte lelkében, hogy nagy dologra vállalkozott. De nem szólhat érette semmit, mert be kell látnia, hogy a pap valóban úgy szolgál a szénáért, ahogy most őt indítja.
És mégis valami nagy igazságtalanságot és kegyetlenséget érzett a helyzetében. Hirtelen felforrt az egész vére, s úgy zúgott, hogy nem bírt tisztán gondolkodni. Már nem is a széna utáni vágy fojtogatta, hanem a dac és a kemény férfiakarat, hogy nem enged magával elbánni. Ő volt ennél veszélyesebb állapotban is, ott is félt, és ott is rettegett, de azért nem retirált meg.
Végre már mindenki itt volt, akit csak a mezőn elérhettek. A pap ekkor körbeállította az embereket a boglya köré és intett Jánosnak, hogy végezze a tisztét.
János, ahogy a paptól annyiszor látta, lassú és ünnepies léptekkel közeledett a létrához, s úgy ment fel rajta, szinte megmerevedett kezekkel s lábakkal, hogy egész pap volt már, míg felfelé lépegetett a lépcsőfokokon.
Amint felért s körülnézett egy pillantással, megtántorodott, de mégis összeszedte magát, s azt kiáltotta:
- Miatyánk...
A pap felszólott:
- Nem úgy, János, elébb énekelünk. S elkezdte a templomi éneket
Ím béjöttünk nagy örömmel,
Felséges Isten...
A te szentidnek gyülekezetibe....
A te templomodba...
Felséges Atya Isten...
János állott a szénakazal tetején. Fejét beleütötte az égbe és szédült vele az egész világ. Úgy érezte, hogy mindenki rábámul, az emberek, a boglyák, a felhők, az angyalok és az ördögök. És az éneknek nem akart vége lenni. A kezdő ének után jött az, hogy " Tebenned bízunk eleitől fogva."
Irtóztató felelősséget érzett magán. Ha elmondja is a miatyánkot, hiszen az csak egy csekély rövid kis ima, amit elmond minden este lefekvés után, elalvás előtt, ahogy az édesanyja tanította, de mi lesz azután?...Egész életére miatyánkosnak nevezik...Gúnynév szele csapott bele, egy kis szénáért, van neki szénája...nem szorult a papéra, hogy így elbánjanak vele...És már csak azon imádkozott, hogy ezek odalenn hadd énekeljenek a végtelenségig, csak hadd énekeljenek, míg a nap lemegy, és setét lesz az egész világon, hogy senki ne lássa az ő arcát, ahogy meg hagyta fogatni magát, mint egy egér az egérfogóban.
Mi van ezzel a kazallal? Egész életét a kazal tetején tölti, ez a legjobb hely, ez a legszebb hely. Ki tud olyan kazlat rakni, mint ő...De akkor villa van a kezében s azzal rakosgatja a feladott szénát, hogy egészséges legyen a kazal, formája legyen, ki ne ömöljön, be ne ázzon. Híresek az ő kazlai...és most hagyta magát így megszégyeníteni...
Irtóztató káromkodásra gyúlt benne a düh, és a szíve olyan volt, mintha hétszer kitörte volna a frász. Izmai megmerevedtek, s úgy erezte roppant szédületében, most széjjelrúgja ezt az egész petrencét, ezt az egész rétet, ezt az egész világot.
S akkor megáll az ének. Vége van, s tudja, hogy most el kell kezdeni az imát. És nem jut eszébe, mit is. Hirtelen elfelejtette, mért van itt, mit akar, mit kell neki csinálni. S ahogy tétova bús bikaszemmel lenéz a széna tetejéről, s látja a falubeli embereket, az ismerős arcokat, akik úgy pillantanak fel, ahogy a templomban néznek a szószék felé, ahogy ő is annyit nézett felemelt fejjel a magasba, egyszerre csak elszédül, egyet lép s fejjel lefelé tántorodik...
Úgy fogták fel az emberek.
Rázták, támogatták, lábra állították.
- Mi az, János? - hallotta a pap hangját. - Mi az, János fiam?
Nagyot fújt, s hogy földet érzett a lába alatt, egyszerre elmúlt a rettegése.
- Tiszteletes uram, én nem disznókodok...Legyen csak magáé a széna...Hanem én, esküszök, én többet nem rakok kazlat...
A pap nem engedte, hogy elfulladjon, meghaljon a hirtelen felgyűlt és szívbeli áhítat: beszélni kezdett...
- Mert meg vagyon írva apostol könyvében a "Méltó munkás a maga bérére..."
A papi szavak ünnepélyesen hangzottak az ég alatt. A falu emberei most értették meg, hogy itt istenkísértés történt.
A kultúra és a kulturálatlanság harca folyt le. S a kultúra győzött, mert a kultúra arra való, hogy felibe emelje az embert mindazoknak, akik a természet egyszerű igazságában élnek.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése