Adam Mickiewicz: Reggel és este

Felhők tüzes füzére között fölkelt a nap,
nyugaton még a holdat rejti az éj sötétje,
kinyílott rózsabimbó remeg a napsütésbe,
hajló viola térdel a harmatcsepp alatt.

A balkonon kivillan Laura, s pillanat,
letérdelek aranyló dús varkocsát becézve.
- Mért oly szomorú - kérdi - reggel a hold sütése,
szemed s a violáké miért oly bágyatag?

Viszem elébe este megújult arcomat,
már visszajött a hold is, kerek meg rőt a képe,
violák is kinyújtják fölfrissült szirmukat.

Ott vár ismét a kedves, még szebb az öltözéke,
csak áll az ablak mellett, a szeme még vigabb,
s akárcsak reggel, búsan hullok le én elébe.

/Ford.: Fodor András/