Anna Ahmatova: Tengerparti szonett

A korhadt seregélyducok,
még azok is túlélnek engem,
s a szél, a szél, mely idelebben,
és tengerek hangján suhog.

Szólít egy öröktől való,
nem-földi hang. Nevem kiáltja.
Virághabos cseresznyefákra
holdfény csobog, ezüstfolyó.

Olyan könnyű-simának érzem
az utat: szalagzik fehéren
a sűrűben - hová vezet?

A törzsek közt fénycsóva lobban,
s a fák...mint Carszkoje Szelóban
az a fasor...a tó felett...

/Ford.: Rab Zsuzsa/