Sötétség, szeptemberi este. Emberi lelkek bolyonganak, tévedeznek és elnyugosznak ebben a sötétségben.
Csend nehezedik a kisváros utcájára.
Egy férfi néz az utcára, egyik földszintes házból: nyugtalanul, féltékenyen, betegen: ő maga az, a 45 éves, öregedő Szeptember. A feleségét várja, a fiatal, 25 éves asszonyt, ki megcsalta, bizonyosan megcsalta most, és nem lehet már jóvá tenni. S ő nem mehet a helyéről el, hogy férfias bosszuló erővel megbüntesse a vétkeseket, nem, mert a csúz a székhez köti. Próbál fölállni. Nem bír. Fölkiált fájdalmas hangon, s keservesen leül újra.
Mit tegyen?
Lépteket hall az utcán. Az asszony jön. De mit mondjon? Az előszobában van már. Leveti a kesztyűit a kezéről, leteszi a kalapot.
Nyílik az ajtó, s belebben a szoba szürkéjébe egy fehér ruha. György kétségbeesetten föl akar ugrani, hogy kérdőre vonja a hűtlen asszonyt, és kiverje a házból. A csúz leüti lábáról. Fölordít dühösen, fájdalmasan, a szemében könnyek gyűlnek.
- Mi az, édes, ne kelj fel: no istenem, sírsz? ne sírj - szól a csengő hang, s homlokon csókolja a férfit két fiatal ajak, megcsiklandozzák a homlokát a hajszálak.
György ölbe tett kezekkel néz maga elé, és piszkos helyzetén töprenkedik, mialatt az asszony már a másik szobában tesz-vesz. Tanácstalanul bámul ki az őszülő alkonyba, s magát látja benne...
- Vacsorázni - szólal meg az előbbi hang megint, s jön a szobába az asszony, vezetni a beteg férjet.
- Támaszkodj ide: így ni! Menni fog ez még, csak vigyázz. No, itt vagyunk...
Enni kezdenek. Az asszony jóízűen, fiatalosan, egészségesen, mint olyan, akinek nincs gondja, s lelke is kevés. Nem bántja a lelkiismeret. Ő eleget tett - magának: ez kötelessége volt saját maga iránt: most is ezt a kötelességet teljesíti: eszik.
György egy-egy falatot eszik csak, s a másik szoba sötétjébe bámul. Majd feleségére téved a szeme. Némán nézi, az asszony szeme is odapillant: azután mosolyogva, nyugodtan megveregeti az öregedő Szeptember fejét.
- Egyél már - szól, s ő újra evéshez lát.
A férfi lehajtja a fejét, és meglátja az igazságot. Ez az asszony, ez a huszonöt éves fiatal, egészséges lány nem szerette őt soha. Nő volt, jószívű és gondos: gondos, mint egy állat, ki jól kiszemeli a fészeképítésre a helyet, és élni akar, él. Ez a célja, s eszerint rendezkedik be. S érzi, hogy nincs joga, nincs igaza, ha ezt a nőt el akarja terelni a céljától, ami különben nem is sikerülhet neki. Maradjon az asszony a maga útján, mit érne, ha elkergetné. Elvesztene egy ápolót benne, és...magára maradna. Hogy lesz? nem tudja, de jó így inkább, mint másként!...Azt a férfit az asszony nem szereti: gyönge a lelkiismerete és kíváncsi. Ez az egész.
De mégis mily szép lenne ölni! S az öregedő Szeptember száraz szemei fölcsillannak e gondolatra...Vacsora után le kell feküdnie a reumás testével. Az asszony odaadóan ápolja, vezeti és támogatja. Megnyugszik benne a harag, szenvedély, minden, mikor karján érzi felesége puha karját: simogatni kezdi. S az asszony, az élet gyermeke, dorombol hozzá, mint egy macska. Az öregedő Szeptember ágyba fekszik. Künn megered az őszi eső.
Csend nehezedik a kisváros utcájára.
Egy férfi néz az utcára, egyik földszintes házból: nyugtalanul, féltékenyen, betegen: ő maga az, a 45 éves, öregedő Szeptember. A feleségét várja, a fiatal, 25 éves asszonyt, ki megcsalta, bizonyosan megcsalta most, és nem lehet már jóvá tenni. S ő nem mehet a helyéről el, hogy férfias bosszuló erővel megbüntesse a vétkeseket, nem, mert a csúz a székhez köti. Próbál fölállni. Nem bír. Fölkiált fájdalmas hangon, s keservesen leül újra.
Mit tegyen?
Lépteket hall az utcán. Az asszony jön. De mit mondjon? Az előszobában van már. Leveti a kesztyűit a kezéről, leteszi a kalapot.
Nyílik az ajtó, s belebben a szoba szürkéjébe egy fehér ruha. György kétségbeesetten föl akar ugrani, hogy kérdőre vonja a hűtlen asszonyt, és kiverje a házból. A csúz leüti lábáról. Fölordít dühösen, fájdalmasan, a szemében könnyek gyűlnek.
- Mi az, édes, ne kelj fel: no istenem, sírsz? ne sírj - szól a csengő hang, s homlokon csókolja a férfit két fiatal ajak, megcsiklandozzák a homlokát a hajszálak.
György ölbe tett kezekkel néz maga elé, és piszkos helyzetén töprenkedik, mialatt az asszony már a másik szobában tesz-vesz. Tanácstalanul bámul ki az őszülő alkonyba, s magát látja benne...
- Vacsorázni - szólal meg az előbbi hang megint, s jön a szobába az asszony, vezetni a beteg férjet.
- Támaszkodj ide: így ni! Menni fog ez még, csak vigyázz. No, itt vagyunk...
Enni kezdenek. Az asszony jóízűen, fiatalosan, egészségesen, mint olyan, akinek nincs gondja, s lelke is kevés. Nem bántja a lelkiismeret. Ő eleget tett - magának: ez kötelessége volt saját maga iránt: most is ezt a kötelességet teljesíti: eszik.
György egy-egy falatot eszik csak, s a másik szoba sötétjébe bámul. Majd feleségére téved a szeme. Némán nézi, az asszony szeme is odapillant: azután mosolyogva, nyugodtan megveregeti az öregedő Szeptember fejét.
- Egyél már - szól, s ő újra evéshez lát.
A férfi lehajtja a fejét, és meglátja az igazságot. Ez az asszony, ez a huszonöt éves fiatal, egészséges lány nem szerette őt soha. Nő volt, jószívű és gondos: gondos, mint egy állat, ki jól kiszemeli a fészeképítésre a helyet, és élni akar, él. Ez a célja, s eszerint rendezkedik be. S érzi, hogy nincs joga, nincs igaza, ha ezt a nőt el akarja terelni a céljától, ami különben nem is sikerülhet neki. Maradjon az asszony a maga útján, mit érne, ha elkergetné. Elvesztene egy ápolót benne, és...magára maradna. Hogy lesz? nem tudja, de jó így inkább, mint másként!...Azt a férfit az asszony nem szereti: gyönge a lelkiismerete és kíváncsi. Ez az egész.
De mégis mily szép lenne ölni! S az öregedő Szeptember száraz szemei fölcsillannak e gondolatra...Vacsora után le kell feküdnie a reumás testével. Az asszony odaadóan ápolja, vezeti és támogatja. Megnyugszik benne a harag, szenvedély, minden, mikor karján érzi felesége puha karját: simogatni kezdi. S az asszony, az élet gyermeke, dorombol hozzá, mint egy macska. Az öregedő Szeptember ágyba fekszik. Künn megered az őszi eső.
*
Elmúlik az esztendő, a reuma mind erősebben lép föl. György nyugdíjba vonul, s nap nap után ott ül a karszékben, míg a felesége fölolvas, s beszélgetnek. Eleinte szégyellte magát ilyenkor, aztán gondolkozott rajta, s többé nem szégyellte magát.
- Nyugalom, igen, nyugalom a fő - mondogatta magában.
Csendesen, megszokottan viseli a reuma fájdalmait. Tavaszkor egy szép napsugaras délután kisétált a feleségével. Megfürdött a melegségben az öregedő Szeptember, s nézte a feleségét.
- Nyugalom, nyugalom.
Egy fiatal ember köszönt. Az, aki a felesége szeretője tán most is? Igen, az! Alig dobbant meg a szíve jobban. Ránézett megint a feleségére, ki maga volt az élet, egészséges, piros, kissé kövéres arcával: majd a sovány, sápadt kezeire bámult, melyek úgy bújtak ki a két kabátujjból, mint a száraz, lombjavesztett fa a szikes, sáros földből.
Így ballagott végig az öregedő Szeptember a nyáron. A reuma a szívére ment, s mire megint eljött a szeptember, megállította a szív verését. Az asszony megcsókolta György száradozó ajkait, mert asszony volt és jószívű, semmi egyébért. Nem utálta, mert nagyon egészséges természetű volt. Keveset gondolkozott tudniillik.
Ott feküdt másnap a szobában kiterítve György. A bebámuló szeptemberi napsugár rásütött az arcára.
- Nyugalom, nyugalom - mondta az arc.
...Másnap az asszony, a temetőből hazajőve, megnézte magát a tükörben, s úgy találta, hogy kissé megsoványodott. Node majd pótolja. S miután gondosan megmosta a kezét, lefeküdt aludni.
Künn megint sötétség van, szeptember este. Emberi lelkek bolyonganak, tévedeznek és elnyugosznak ebben a sötétségben.
Elmúlik az esztendő, a reuma mind erősebben lép föl. György nyugdíjba vonul, s nap nap után ott ül a karszékben, míg a felesége fölolvas, s beszélgetnek. Eleinte szégyellte magát ilyenkor, aztán gondolkozott rajta, s többé nem szégyellte magát.
- Nyugalom, igen, nyugalom a fő - mondogatta magában.
Csendesen, megszokottan viseli a reuma fájdalmait. Tavaszkor egy szép napsugaras délután kisétált a feleségével. Megfürdött a melegségben az öregedő Szeptember, s nézte a feleségét.
- Nyugalom, nyugalom.
Egy fiatal ember köszönt. Az, aki a felesége szeretője tán most is? Igen, az! Alig dobbant meg a szíve jobban. Ránézett megint a feleségére, ki maga volt az élet, egészséges, piros, kissé kövéres arcával: majd a sovány, sápadt kezeire bámult, melyek úgy bújtak ki a két kabátujjból, mint a száraz, lombjavesztett fa a szikes, sáros földből.
Így ballagott végig az öregedő Szeptember a nyáron. A reuma a szívére ment, s mire megint eljött a szeptember, megállította a szív verését. Az asszony megcsókolta György száradozó ajkait, mert asszony volt és jószívű, semmi egyébért. Nem utálta, mert nagyon egészséges természetű volt. Keveset gondolkozott tudniillik.
Ott feküdt másnap a szobában kiterítve György. A bebámuló szeptemberi napsugár rásütött az arcára.
- Nyugalom, nyugalom - mondta az arc.
...Másnap az asszony, a temetőből hazajőve, megnézte magát a tükörben, s úgy találta, hogy kissé megsoványodott. Node majd pótolja. S miután gondosan megmosta a kezét, lefeküdt aludni.
Künn megint sötétség van, szeptember este. Emberi lelkek bolyonganak, tévedeznek és elnyugosznak ebben a sötétségben.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése