Aranyos felhők raja sétál
az elpihenő föld felett,
ragyog a tágas, néma rét már,
fényes harmat öntözte meg.
Patak mormol a völgy ködében,
mennydörgés messzi hangja kél,
rezeg, mint lepke-szárny a kézben,
nyárfalomb közt a lusta szél.
A mély erdő hallgat alélva.
Zöld és sötét és nem beszél.
A mély árnyban csak néha-néha
zizzen az álmatlan levél.
Csillag reszket az alkony tüzében,
a szerelem szép csillaga,
s a lélek olyan könnyű és szent,
mint gyermekkorban, valaha.
/Ford.: Eörsi István/
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése