Karolina Pavlova: Pillangó

Mondd, mit kíván kedved szeszélye,
ifjú pillangó, mit remélsz?
Természet illó tüneménye,
azúr hazádban merre térsz?
Soká nem tudtad, hogy mi vár rád,
laktál a nyirkos földbe lent,
de íme most lehántva lárvád
eljött időd, s újjáteremt.
Szállj hát az égi messzeségbe,
szippantsd a tiszta kék leget,
élő zafír, illanj a fénybe,
magasan élj a föld felett!

Nem ily varázslat ért-e téged,
művész? Nem ez voltál magad?
Bilincsbe vert a gyászos élet,
féreg voltál a föld alatt:
de szégyened végét kivártad,
megnyílt a bűvös messzeség,
órád ütött, szárnyad kitártad,
fiává fogadott az ég.
Hagyd el tehát a szürke földet!
Menj pillangó-jövőd elé:
mint ő, merészen egyre följebb,
s magasból nézz a föld felé!

/Ford.: Bede Anna/