Együtt vándorolt az országúton a róka meg a nyúl. Kemény télidő volt, hó borított mindent, nem zöldellt sehol szép kerek káposzta, nem szaladgált egér a mezőn, még egy fia se.
- De keserves a tél! - panaszkodott a róka. - Üres a gyomrom, lapos a horpaszom!
- Olyan éhes vagyok én is, hogy szikrát hány a szemem - siránkozott a nyúl. - Már a fülemet is rágcsálom, hogy azt higgyem: eszem.
Így mentek, baktattak nagy éhesen.
Egyszer csak egy parasztlány közeledett feléjük. Kosár volt a kezében, a kosárból finom illat áradt: frissen sült cipó illata.
- Mondok én egyet - szólalt meg a róka. - Feküdj le az út szélére, s nyújtózz el, mintha a végét járnád. A lány majd leteszi a kosarát, hogy felvegyen téged, és kesztyűt varrjon a bőrödből. Én meg azalatt elcsenem a kosarat, és vége a nyomorúságnak!
Úgy is tett a nyúl, ahogy a róka tanácsolta. Lefeküdt, elnyújtózott, holtnak tettette magát. A róka pedig meglapult egy hóbucka mögött.
Odaért a lány, s úgy történt minden, ahogy a ravasz róka megmondta. Látta a lány, hogy ott fekszik a nyúl, égnek rúgva a négy lába. Gyorsan letette a kosarat, s lehajolt a nyúlhoz.
Több se kellett a rókának. Előugrott a hóbucka mögül, fölkapta a kosarat, s futott vele árkon-bokron keresztül. Föltámadt rögtön a nyúl is, és utána iramodott.
Hanem a róka nem állt ám meg! Látszott a ravasz ábrázatán, mit forgat a fejében: maga falja fel a friss cipót, a nyúlnak egy falatot se ad belőle!
Látta ezt a nyúl, s nagyon zokon vette. Utolérte végre a rókát, éppen egy halastó partján. Azt mondta neki:
- Róka pajtás, de jólesne egy kis hal vacsorára! Halat eddegélnénk, fehér cipót harapnánk hozzá - a király se él jobban! Ereszd be a farkadat a lékbe, hátha ráharapnak a halak, ebben a keserves télben úgy sincs más harapnivalójuk! De siess, mert hamarosan befagy a lék!
Nem kellett a rókát kétszer biztatni. Loholt a lékhez, belógatta a farkát, csalétkül a halaknak.
Hal nem akadt rá, de a farka befagyott lékbe. Ezt várta csak a nyúl. Fogta a kosarat, elővette a fehér cipót, ette, ette, egy morzsát sem hagyott belőle. A róka meg csak nézte, szikrát hányt a szeme.
A nyúl azt mondta neki:
- Várj csak türelemmel, majd felolvad a jég! Tavaszra biztosan felolvad! - azzal eliramodott, a róka meg dühösen csaholt utána, mint a kutya a láncon.
Átdolgozta: Rónay György
- De keserves a tél! - panaszkodott a róka. - Üres a gyomrom, lapos a horpaszom!
- Olyan éhes vagyok én is, hogy szikrát hány a szemem - siránkozott a nyúl. - Már a fülemet is rágcsálom, hogy azt higgyem: eszem.
Így mentek, baktattak nagy éhesen.
Egyszer csak egy parasztlány közeledett feléjük. Kosár volt a kezében, a kosárból finom illat áradt: frissen sült cipó illata.
- Mondok én egyet - szólalt meg a róka. - Feküdj le az út szélére, s nyújtózz el, mintha a végét járnád. A lány majd leteszi a kosarát, hogy felvegyen téged, és kesztyűt varrjon a bőrödből. Én meg azalatt elcsenem a kosarat, és vége a nyomorúságnak!
Úgy is tett a nyúl, ahogy a róka tanácsolta. Lefeküdt, elnyújtózott, holtnak tettette magát. A róka pedig meglapult egy hóbucka mögött.
Odaért a lány, s úgy történt minden, ahogy a ravasz róka megmondta. Látta a lány, hogy ott fekszik a nyúl, égnek rúgva a négy lába. Gyorsan letette a kosarat, s lehajolt a nyúlhoz.
Több se kellett a rókának. Előugrott a hóbucka mögül, fölkapta a kosarat, s futott vele árkon-bokron keresztül. Föltámadt rögtön a nyúl is, és utána iramodott.
Hanem a róka nem állt ám meg! Látszott a ravasz ábrázatán, mit forgat a fejében: maga falja fel a friss cipót, a nyúlnak egy falatot se ad belőle!
Látta ezt a nyúl, s nagyon zokon vette. Utolérte végre a rókát, éppen egy halastó partján. Azt mondta neki:
- Róka pajtás, de jólesne egy kis hal vacsorára! Halat eddegélnénk, fehér cipót harapnánk hozzá - a király se él jobban! Ereszd be a farkadat a lékbe, hátha ráharapnak a halak, ebben a keserves télben úgy sincs más harapnivalójuk! De siess, mert hamarosan befagy a lék!
Nem kellett a rókát kétszer biztatni. Loholt a lékhez, belógatta a farkát, csalétkül a halaknak.
Hal nem akadt rá, de a farka befagyott lékbe. Ezt várta csak a nyúl. Fogta a kosarat, elővette a fehér cipót, ette, ette, egy morzsát sem hagyott belőle. A róka meg csak nézte, szikrát hányt a szeme.
A nyúl azt mondta neki:
- Várj csak türelemmel, majd felolvad a jég! Tavaszra biztosan felolvad! - azzal eliramodott, a róka meg dühösen csaholt utána, mint a kutya a láncon.
Átdolgozta: Rónay György
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése