A Skvarka-hegyen már füstöl az őszi köd. Hiába fúj a szél, a köd ott van, s hiába van köd, az az átkozott szél még a legkisebb zugot és a legjobban bepólyált csontokat is átjárja.
Póli néni egész nap kint fagyoskodott, mert az a bitang Hanka, a vén bejáróné, mindig becsapja. Soha nem lehet számítani rá. Ha megígér valamit, az már biztos, hogy nem teljesíti. Így neki magának kell a kukoricadarálón megdarálni a két malacnak a moslékba valót. Szikkadt karjával, és fogatlan száját összeszorítva, forgatja a darálókő fáját, s dolgozik, míg csak bele nem hal. Közben a könnyei lassan szivárognak a méregtől. Hogy ezt neki kell csinálni, mikor annak a gaz Hankának csak legutóbb is odaadta azt az öreg ujjaskabátot, amit még szegény férje, Jani bácsi hagyott itt. Hogy rongyos volt? Hát persze hogy rongyos volt, másképp nem adta volna oda. De meleg volt, vattával volt bélelve. Míg a követ forgatja, folyton azon dühöngött, hogy lehetett volna annyi esze, hogy legalább a vattát kiszedte volna belőle, az jó lett volna gondosan megtépve, paplankába.
Rajta is férfikabát volt. Mert a férfiak ruhája melegebb, mint a női ruhák. S az embernek nagyon kímélni kell mindent. De az a baj, hogy ez a kabát nagyon bő neki. Mindenütt belefúj a szél. Hátul aláfúj, a karjain csak úgy fütyül keresztül. Semmi meleget nem tart. Azért adta oda a régit Hankának, mert hogy csúfságra jártak vele, hogy semmi felső posztója nem volt, azt mondták a rokonok, ha jöttek, hogy ilyen gazdag asszony csak csúfságot hoz a családra, hogy annyira spórol. De mit törődik ő ilyeneknek a locsogásával, fő, hogy olyan meleg volt, abba sose érezte a szelet, se hideget, még télen se. Most mit csináljon ezzel. Ez kemény is, nem is simul oda a testhez. Az már olyan volt, mint a meleg, puha bőröcske. Most is van ezalatt egy kis báránybőr mellényke, de annak nincsen ujja, s a szél még a velejét is átfagyasztja, s az az átkozott Hanka elrabolta, s nem jön és nem jön, s a kukoricát neki kell megdarálni. Pedig úgy fúj a szél erről a Skvarkáról, mint a pokol fenekéről.
A foga is vacogott már, mikorra elkészítette a moslékot, s megkavarta, hogy a magának jobban essen. Könyökig vizes volt a keze szára, és az a tapadós moslék szinte ráfagyott.
Alig várta már, hogy bemehessen a házba.
De mikor bement, akkor még jobban fázott, mert reggel csak egy kicsi tüzet rakott, mert a fa olyan gyorsan fogy, és nincsen neki, aki hozzon az erdőről, pedig kiváltotta a céduláit a városházán, mert mint háztulajdonosnak, jár neki a fa az erdőről. Csak most az idén olyan messze van a vágás, hogy a fuvarosok többet kérnek egy szekér fáért, mint amit megér. Spórolni kell hát a fácskával. Kukoricaszárat tüzelget, de annak is egykettőre vége lesz. Egy ilyen özvegyasszonynak csupa bánat és csupa méreg az élete.
Itt volna az özvegy menye, de annak három gyereke van, s nem meri magához venni, mert nem bírja a gyereklármát, és azok olyan sokat esznek, egész nap kenyeret rágnak, s ha ideveszi, akkor neki kell eltartani őket, elég, hogy majdnem mindennap eljön az anyjuk valamiért, már a hideg a hátába áll, ha a kapu nyílik, hogy nem a menye jön-e sírni és elkérni valamit. Hát neki ki ad? Mért nem tudott spórolni? Ő se volt tovább az urával, az ő ura is hamar meghalt, de már neki akkorára megvolt ez a kis háza és a hat darab földje. Igaz, mindenik kicsi, de mégis ugye abból él ma is és abból ad.
Egy kicsit tett-vett a szobában, aztán odament a sparherthez, amit télire behozatott szobába, hogy az ebédfőzést itt végezhesse s azt a meleget is élvezhesse.
Először arra gondolt, hogy megrakja a tüzet, de istenem, még messze van a tél, ha már most elkezd fűteni, mi lesz.
Megtapogatta a sparhert tetejét és örömmel tapasztalta, hogy még egész jó meleg.
Fogott hát egy régi terítőt, ami valamikor ágyterítő volt, aztán surolóruhának használta, azután megsajnálta, kimosta s most olyan ágy előtti pokróc helyett van, hogyha éjjel vagy reggel lelép a földre, mert bizony nincs padlózva a szoba, fel ne fázzon.
Ráterítette a terítőt a sparhert tetejére, akkor a sámlit odahozta, felállott rá, s nagy gonddal ráült a sparhertre.
Úgy megnyugodott.
Lassan kezdett melegedni a teste. Jaj, nagyon jól esett ez a kis meleg.
Milyen jó egy sparhert ez, hogy úgy megtartja a meleget. Már az élettel is kezdett megbékülni. A férfikabát is kezdett rámelegedni. Egy félóra alatt egészen rendbe jött, szinte más embernek érezte magát.
Akkor ijedten hallotta, hogy kint nyílik a kiskapu, s nagy nehéz lépésekkel jött valaki.
- Hej hó, mutterka - kiáltotta a testvére, az öreg nyugalmazott jegyző.
Ő meg se mozdult, a száját dacosan felbiggyesztette. Ha jön, jöjjön.
A bácsi belépett, s mikor őt meglátta, összecsapta a kezét.
- Boszorka a tűzön - kiáltotta.
- Ach, mit - brummogott mérgesen Póli néni.
De a bácsi elkezdett kiabálni:
- Gyere csak be, gyere csak be, te gyerek, nézd meg a nagyanyádat.
A menyének a kisfia jött be. Nagy kabátban, lila orral és piros fülekkel és vékony arcát széjjelhúzta, ahogy a nagymamát meglátta a tűzhelyen.
- Nézd meg, csak nézd meg a nagymamácskádat. Látod, boszorka a tűzrevaló - kiabált a bácsi.
- Te szemtelen - kiáltotta Póli néni visító siránkozó hangon -, jobb volna, ha behoznád a fámat az erdőről.
Akkor a didergő kisgyerekre nézett és megszánta.
- Gyere ide, kicsikém - mondta - , gyere ide a nagymamácska mellé.
Fölsegítette a gyereket maga mellé és helyet szorított neki a sparherten.
A gyereknek nagyon tetszett.
- Nagymama, ez jó.
- Jó, fiacskám, várj egy kicsikét, mingyárt megmelegszel.
Póli néni egész nap kint fagyoskodott, mert az a bitang Hanka, a vén bejáróné, mindig becsapja. Soha nem lehet számítani rá. Ha megígér valamit, az már biztos, hogy nem teljesíti. Így neki magának kell a kukoricadarálón megdarálni a két malacnak a moslékba valót. Szikkadt karjával, és fogatlan száját összeszorítva, forgatja a darálókő fáját, s dolgozik, míg csak bele nem hal. Közben a könnyei lassan szivárognak a méregtől. Hogy ezt neki kell csinálni, mikor annak a gaz Hankának csak legutóbb is odaadta azt az öreg ujjaskabátot, amit még szegény férje, Jani bácsi hagyott itt. Hogy rongyos volt? Hát persze hogy rongyos volt, másképp nem adta volna oda. De meleg volt, vattával volt bélelve. Míg a követ forgatja, folyton azon dühöngött, hogy lehetett volna annyi esze, hogy legalább a vattát kiszedte volna belőle, az jó lett volna gondosan megtépve, paplankába.
Rajta is férfikabát volt. Mert a férfiak ruhája melegebb, mint a női ruhák. S az embernek nagyon kímélni kell mindent. De az a baj, hogy ez a kabát nagyon bő neki. Mindenütt belefúj a szél. Hátul aláfúj, a karjain csak úgy fütyül keresztül. Semmi meleget nem tart. Azért adta oda a régit Hankának, mert hogy csúfságra jártak vele, hogy semmi felső posztója nem volt, azt mondták a rokonok, ha jöttek, hogy ilyen gazdag asszony csak csúfságot hoz a családra, hogy annyira spórol. De mit törődik ő ilyeneknek a locsogásával, fő, hogy olyan meleg volt, abba sose érezte a szelet, se hideget, még télen se. Most mit csináljon ezzel. Ez kemény is, nem is simul oda a testhez. Az már olyan volt, mint a meleg, puha bőröcske. Most is van ezalatt egy kis báránybőr mellényke, de annak nincsen ujja, s a szél még a velejét is átfagyasztja, s az az átkozott Hanka elrabolta, s nem jön és nem jön, s a kukoricát neki kell megdarálni. Pedig úgy fúj a szél erről a Skvarkáról, mint a pokol fenekéről.
A foga is vacogott már, mikorra elkészítette a moslékot, s megkavarta, hogy a magának jobban essen. Könyökig vizes volt a keze szára, és az a tapadós moslék szinte ráfagyott.
Alig várta már, hogy bemehessen a házba.
De mikor bement, akkor még jobban fázott, mert reggel csak egy kicsi tüzet rakott, mert a fa olyan gyorsan fogy, és nincsen neki, aki hozzon az erdőről, pedig kiváltotta a céduláit a városházán, mert mint háztulajdonosnak, jár neki a fa az erdőről. Csak most az idén olyan messze van a vágás, hogy a fuvarosok többet kérnek egy szekér fáért, mint amit megér. Spórolni kell hát a fácskával. Kukoricaszárat tüzelget, de annak is egykettőre vége lesz. Egy ilyen özvegyasszonynak csupa bánat és csupa méreg az élete.
Itt volna az özvegy menye, de annak három gyereke van, s nem meri magához venni, mert nem bírja a gyereklármát, és azok olyan sokat esznek, egész nap kenyeret rágnak, s ha ideveszi, akkor neki kell eltartani őket, elég, hogy majdnem mindennap eljön az anyjuk valamiért, már a hideg a hátába áll, ha a kapu nyílik, hogy nem a menye jön-e sírni és elkérni valamit. Hát neki ki ad? Mért nem tudott spórolni? Ő se volt tovább az urával, az ő ura is hamar meghalt, de már neki akkorára megvolt ez a kis háza és a hat darab földje. Igaz, mindenik kicsi, de mégis ugye abból él ma is és abból ad.
Egy kicsit tett-vett a szobában, aztán odament a sparherthez, amit télire behozatott szobába, hogy az ebédfőzést itt végezhesse s azt a meleget is élvezhesse.
Először arra gondolt, hogy megrakja a tüzet, de istenem, még messze van a tél, ha már most elkezd fűteni, mi lesz.
Megtapogatta a sparhert tetejét és örömmel tapasztalta, hogy még egész jó meleg.
Fogott hát egy régi terítőt, ami valamikor ágyterítő volt, aztán surolóruhának használta, azután megsajnálta, kimosta s most olyan ágy előtti pokróc helyett van, hogyha éjjel vagy reggel lelép a földre, mert bizony nincs padlózva a szoba, fel ne fázzon.
Ráterítette a terítőt a sparhert tetejére, akkor a sámlit odahozta, felállott rá, s nagy gonddal ráült a sparhertre.
Úgy megnyugodott.
Lassan kezdett melegedni a teste. Jaj, nagyon jól esett ez a kis meleg.
Milyen jó egy sparhert ez, hogy úgy megtartja a meleget. Már az élettel is kezdett megbékülni. A férfikabát is kezdett rámelegedni. Egy félóra alatt egészen rendbe jött, szinte más embernek érezte magát.
Akkor ijedten hallotta, hogy kint nyílik a kiskapu, s nagy nehéz lépésekkel jött valaki.
- Hej hó, mutterka - kiáltotta a testvére, az öreg nyugalmazott jegyző.
Ő meg se mozdult, a száját dacosan felbiggyesztette. Ha jön, jöjjön.
A bácsi belépett, s mikor őt meglátta, összecsapta a kezét.
- Boszorka a tűzön - kiáltotta.
- Ach, mit - brummogott mérgesen Póli néni.
De a bácsi elkezdett kiabálni:
- Gyere csak be, gyere csak be, te gyerek, nézd meg a nagyanyádat.
A menyének a kisfia jött be. Nagy kabátban, lila orral és piros fülekkel és vékony arcát széjjelhúzta, ahogy a nagymamát meglátta a tűzhelyen.
- Nézd meg, csak nézd meg a nagymamácskádat. Látod, boszorka a tűzrevaló - kiabált a bácsi.
- Te szemtelen - kiáltotta Póli néni visító siránkozó hangon -, jobb volna, ha behoznád a fámat az erdőről.
Akkor a didergő kisgyerekre nézett és megszánta.
- Gyere ide, kicsikém - mondta - , gyere ide a nagymamácska mellé.
Fölsegítette a gyereket maga mellé és helyet szorított neki a sparherten.
A gyereknek nagyon tetszett.
- Nagymama, ez jó.
- Jó, fiacskám, várj egy kicsikét, mingyárt megmelegszel.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése