Mihail Lermontov: Románc

Egy szürke szikla magasult az óceán felett.
A homlokára a vihar egy mennykövet vetett.
És megrendült a sziklaszál, és kétfelé hasadt,
s két fala közt átzúg az ősz-tajtékos áradat.
Nem forrhat össze soha már, de őrzi mind a két
felén egy-léte nyomait a sok mély hasadék.

Így választott el minket is az álnok rágalom,
de idegenné neked én sosem változhatom.
Mi többet nem találkozunk, s ha meghallod nevem,
majd eltűnődve kérdezed: ki az? Nem ismerem.
S ha életem megátkozod, múltad eléd tolul,
és bennem magad átkozod meg akaratlanul.
Emlékeidből, hasztalan, kivetned nem lehet
lobogásomat, szavamat - az eltűnt perceket.

/Ford.: Lator László/