A lakás úgy volt beosztva, hogy csak az ebédlőt lehetett orvosi rendelőnek használni. Az ebédlő volt középen, csak annak volt önálló kijárata az előszobába. Jobbra, balra volt a két két szoba, de egyikből sem lehetett az előszobába nyitni. Jobbra a szalon és a hálószoba, balra pedig a gyerekszobán és a gardróbon át a konyhába. A család tehát nem volt lezárva, ha a papa éppen rendelt, de meg volt bénítva minden. A lakás középső nagyszobáját hermetice lezárva kellett tűrni a lakásban, mint egy nagy sebhelyet.
Az orvos felesége egy idő óta igazán sebnek, tályognak, csúnya nagy fekélynek kezdte érezni ezt a szobát délután háromtól ötig, amíg a rendelés tartott.
Miért kell a szobát lezárni? Ő nem nyit be. Ő sokkal nyugodtabb, okosabb és szerelmesebb, semhogy rányisson az urára, amíg a rendelés tart. Abból élnek, hogy az ura rendel. Nem akarja az üzletet elrontani. De miért kell kulccsal lezárni? Még azt is úgy, hogy a kulcsot kihúzza az ajtókból, hogy be se lehessen lesni.
Ez valami olyan kínos és idegesítő dolog az életükben, hogy nem bír tőle megnyugodni. Most már harmadik éve, hogy így folyik. Nem bírja, hogy a lakást, amelyben felnőtt, ahol gyermek volt és serdülő lány, mert a lakást az ő szüleitől kapták részben hozományul, az öregek pedig egy kétszobás kis lakásba költöztek innen a nagy lakásból, ahol öt gyermeket neveltek fel, s a legkisebbnek úgy adták át, hogy minden haszontalan és kopott bútort magukkal vittek, s minden jobbat, szebbet itt hagytak, ezt a lakást nem lehet őelőtte naponta két órára lehetetlenné tenni.
Ő nem féltékeny, de ez a sértő zárkózás megőrjíti.
Már hónapok óta mindig a fürdőszobában tölti ezeket az órákat. Lesi, kik jönnek, kik ülnek az előszobában, a váróban. Koronként átmegy az előszobán, hogy megnézze, ki van ott. S az ajtón keresztül les.
Egy szőke nő jár mostanában az orvoshoz.
Olyan ideges vékony kis teremtés. Festett hajú és suhogó selymekbe, nagy prémbundába csomagolt kis bestia. Messziről látni rajta a pesti hisztérikát. Ez a nő minden nap pontosan fél négykor érkezik, egy percig sem kell az előszobában várnia: az orvos, amint a csengetést hallja, már tessékeli ki a soron lévő betegét, ha van kinn valaki, annak azt mondja: - Pardon - s a nőt ereszti be.
Orvos feleségének lenni a legnehezebb foglalkozás.
Messziről látni, hogy ennek a nőnek semmi baja nincs, mit keres hát itt az uránál?
Azt már régen megfigyelte, hogy az ura, ha kávéházban ülnek vagy színházban vannak, minden esetben ottfelejti a szemét egy ilyen jelenségen. Úgy látszik, ez vonzza, ez a fajta nő izgatja, ez az ő baja. S most idejárat egyet ebből a szapora fajtából a lakására.
Barátnője.
És neki ezt el kell tűrnie. Meg van szentségtelenítve a lakás, a múlt, az emlékek, az élet, a szerelem.
Ma is itt van.
S ettől olyan lett a házban a levegő, mintha forró kemence volna. Nem lehet azt idegekkel bírni. Ez szörnyű, ennek véget kell vetni vagy meghalni. Elfelejti a gyermekeit, a két kis babát, akik a rendelőn túl lévő másik szobában vannak a cseléddel. Egy pillanatra be nem tud menni hozzájuk, mert neki lesnie kell, és úgy ül a fürdőszoba fehér székén a koromsötétben, mint a vadász, aki órákat el tud lesni egy vad után. Ez a sötét fürdőszoba talán mindennek az oka, mert ez valósággal téboly, itt ülni és a csepegő csapot hallgatni, míg odabent isten tudja, az ura mit csinál.
Amikor már negyedszer vagy ötödször volt itt a szőke nő, végre elvesztette az asszony a fejét. Felugrott a sötét helyiségben, s berohant a hálóba, onnan a szalonba s rátapasztotta a fülét az ebédlő ajtajára. Mintha odabenn nevetgéléseket hallana. Lehunyta a szemét, nekiszédült az ajtónak és kitört rajta a roham.
Odabent rémületes és félelmes csönd volt. S a csöndnek nem akart vége lenni.
- Béla, Béla - sikoltotta el magát s két öklével elkezdte az ajtót verni.
Az ura benyitott. Fölényesen jött, hosszú, fehér orvosi köpenyében.
- Mi az, szívem?
Ő látta rajta az őszinteséget, az ártatlanságot és halálosan elszégyellte magát.
- Semmi.
- Valami baj van?
- Nem, semmi.
- Hát akkor?
Csak ölelte az urát és zokogott és bocsánatot kért.
- Maga csacsi, maga csacsi - mondogatta az ura, s mikor kissé lecsillapodott a felesége, visszasietett a rendelőbe.
Egy pillanat múlva ijedten jött vissza.
- Ez a hisztérika elfutott...Na lássa...
Egyebet nem mondott. De a felesége fellélegzett. Diadalmasan húzta ki magas, karcsú termetét, hajába nyúlt, s a keze mintha imára kulcsolódott volna.
- Nem tehetek róla, Béla, ne haragudjék. Nem tehetek róla.
Az orvos komoran nézett maga elé.
- Tudja maga milyen nehéz ma egy jobb beteget fogni?...Ez tehát többet nem jön ide...
Az asszony csak azt mondogatta megpihenten és boldogan és rémülten:
- Nem tehetek róla, nem tehetek róla.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése