Az asszony odaállott az ura háta mögé, s ő is nézte a disznót.
A disznó nem jött ki az ólból, úgy kellett belesni rá az alkonyatban. Kondor szőke sertéje volt, és oly óriási, hogy egészen betöltötte a kutricát. Hogy fog ez onnan kijönni reggel, ha le akarják szúrni?
- Hallod? - mondta az asszony. - Setétéknek is kell küldeni.
- Setétéknek?...Méknek?
- A Juliska sógornéjának...Az is küldött tavaly aprólékot.
A gazda hümgetett, s azt mondta:
- Hát küldjél. Hadd egyenek belőle. Egye meg űket a...
Az asszony nem állhatta meg, bement az ólba, és megvakarta a disznó hátát. Olyan jólesett vakargatni. Maga nevelte. Kicsi kora óta. Három esztendeje dolgozik vele. Nagyon derék jó állat volt. Jól evett, jól hízott. Kétszer fiadzott, összesen húsz malacot adott ki. Nagyon tudja az ember szeretni az ilyen hűséges állatot.
- Meg Kovács Janiéknak is kell küldeni.
- Mér?
- Azok is küldtek kóstolót tavaly, osztán mikor a botba vótam, találkoztam vele, azt mondta: remélem, nénémasszony, a kétmázsásbúl eszünk.
- Hát akkor külgyél...Hadd zabáljanak!
Mikor este lefeküdtek és kinyújtóztak az ágyban, az asszony azt mondta:
- Sárosi Páléknak is kell küldeni.
- Te mán az egészet széjjelosztanád.
- Ők is küldtek harmadéve kóstolót, osztán, hogy tavaly olyan aprókat öltünk, nem jutott nekik, hát a nyáron felhányta.
- Hát külgyél!
- A disznótorra nem hívunk mást, csak a szoros rokonságot. Ugyan a két vejed nem érdemli meg, mert azok mindég csak kérnek, sose adnak. Pedig tavaly is két disznót öltek, de nem küldtek vóna belőle.
- Nohát ettünk náluk.
- Ettünk. A tiszteletes urat meg kell híjni, meg a jegyző urat, de azért kell nekik küldeni, mert a tiszteletes asszony nem jöhet, hogy fáj a lába, a tanítóné asszonyt meg nem lehet híjni, mert a pap rosszba van vele, de mindenki nagyon számít rá. A jegyző úrnak is kell küldeni, mert az adót úgyis borsosan számítja.
- Hát küldjél!
- Boros komáéknak, azok már kétszer is küldtek, Hajdu sógornak, Pál István rokonnak, a bírónak meg a kurátornak.
Az ember elgondolkozott az ágyban, s megfordult a másik oldalára.
- Akinek muszáj, muszáj. Az ember előre megeszi a disznót.
Evvel befejezte a beszélgetést, s az asszony tudta, hogy ha már megfordult az ágyban, a fal felé, többet nem szól.
De ő csak tovább gondolkozott, és lassan egyre nagyobb sor név jutott az eszébe, akinek mindnek küldeni kell, mert ők is küldtek. Már olyan hosszú sor név jutott az eszébe, hogy hozzáfogott az ujjain megolvasni. Egész megborzadt, hogy már tizenöt, tizenhat, tizenhét név jött elő...De még nem elég, hogy küldeni kell, de hogy ilyen óriás nagy lett az a bolond disznó, mindenkinek valamivel nagyobbat kell küldeni, mint ő küldött. Ez már így illik.
Nagyon elkeseredett, mikor huszonnégyig jutott, be is hunyta a szemét, hogy nem gondol rá többet, inkább alszik. De még félálomban is eszébe jutott. Hallgató János, aki bevitte legutóbb a vásárra, s azt mondta, majd leesszük a fuvart az öreg disznóból, meg Sápadt Imre, aki megszántotta az egyik darab földet, ami igen messze van, hát megkérték, hogy segítse ki őket.
Végre sikerült elaludni, s nem is ébredt fel, csak mikor az ura már a csizmát húzta reggel felé. Hajnalban keltek, jóval virradás előtt. Nagy hó esett az éjszaka, el is kellett seperni a havat.
Az ölés nagyon szépen ment. Ez a szegény jó állat úgy adta magát a kés alá, mint egy ártatlan bárány, még a szeme is hálásan könnyezett, látta, amikor a vér alá tartotta az edényt.
Megperzselték, szépen lobogott a láng. Az unokák mind előgyűltek, s ott fagyoskodtak a tűz körül. Mikor meg volt tisztítva a disznó, olyan rózsaszínű volt annak a bőre, mint a rózsa. Hogy kettőbe hasították, a féldisznót lemérték a holdas mérlegen felakasztva, éppen kilencvenhét kiló volt. A másik fele is annyi. Hat kiló híján meg volt tisztán a két mázsa.
De a bontásnál csalódás érte őket. Nem volt annyi bél, mint amennyire számítottak. Az asszony nagy gondba merült.
- Hallod-e, vigyázni kell a tőtésnél, hogy mindenkinek jusson.
- Hát hánynak akarsz küldeni?
Az asszony nem merte megmondani, hogy harminckettőnek. Csak azt mondta:
- Majd én szólok, mikor elég.
Gyönyörű szalonnája volt a disznónak. Egy nagy arasszal nem érték át. Óh, a szegény, ez csupa hájra, zsírra hízott. Micsoda derék jószág volt. Még sonkát is alig lehetett kivágni, az is csupa zsiradék.
A gazda is nagy gyönyörűséggel dolgozott a disznóban. Szerette, hogy ilyen teméntelen állat. Nagyon boldog volt. Csak akkor ijedt meg, mikor a hurka- s kolbásztőtésre került a sor. A felesége csupa csupára elporciózta az egészet, még ki sem telt mind a harminckettő.
- Hát mit adunk most a disznótorban a vendégeknek?
Kiszámították, hányan lesznek. Bizony sokan. De hát ebből nem lehet elvenni, az asszony ahogy kész volt egy porció, már küldte porcelántányéron kit ide, kit oda. Gyerek volt elég, aki vigye.
Ott maradtak az üres teknővel. Csak elbámultak, hogy nekik igazán semmi sem maradt, se hurka, se kolbász.
- Vágj csirkét, kacsát! - adta ki a parancsot a gazda.
A disznótorra megjöttek a rokonok. Tizenhatan. És ették a csirkepaprikást, meg a kacsapörköltet. Végre felkiáltottak:
- Hát hun van már a disznó?
A disznó nem jött ki az ólból, úgy kellett belesni rá az alkonyatban. Kondor szőke sertéje volt, és oly óriási, hogy egészen betöltötte a kutricát. Hogy fog ez onnan kijönni reggel, ha le akarják szúrni?
- Hallod? - mondta az asszony. - Setétéknek is kell küldeni.
- Setétéknek?...Méknek?
- A Juliska sógornéjának...Az is küldött tavaly aprólékot.
A gazda hümgetett, s azt mondta:
- Hát küldjél. Hadd egyenek belőle. Egye meg űket a...
Az asszony nem állhatta meg, bement az ólba, és megvakarta a disznó hátát. Olyan jólesett vakargatni. Maga nevelte. Kicsi kora óta. Három esztendeje dolgozik vele. Nagyon derék jó állat volt. Jól evett, jól hízott. Kétszer fiadzott, összesen húsz malacot adott ki. Nagyon tudja az ember szeretni az ilyen hűséges állatot.
- Meg Kovács Janiéknak is kell küldeni.
- Mér?
- Azok is küldtek kóstolót tavaly, osztán mikor a botba vótam, találkoztam vele, azt mondta: remélem, nénémasszony, a kétmázsásbúl eszünk.
- Hát akkor külgyél...Hadd zabáljanak!
Mikor este lefeküdtek és kinyújtóztak az ágyban, az asszony azt mondta:
- Sárosi Páléknak is kell küldeni.
- Te mán az egészet széjjelosztanád.
- Ők is küldtek harmadéve kóstolót, osztán, hogy tavaly olyan aprókat öltünk, nem jutott nekik, hát a nyáron felhányta.
- Hát külgyél!
- A disznótorra nem hívunk mást, csak a szoros rokonságot. Ugyan a két vejed nem érdemli meg, mert azok mindég csak kérnek, sose adnak. Pedig tavaly is két disznót öltek, de nem küldtek vóna belőle.
- Nohát ettünk náluk.
- Ettünk. A tiszteletes urat meg kell híjni, meg a jegyző urat, de azért kell nekik küldeni, mert a tiszteletes asszony nem jöhet, hogy fáj a lába, a tanítóné asszonyt meg nem lehet híjni, mert a pap rosszba van vele, de mindenki nagyon számít rá. A jegyző úrnak is kell küldeni, mert az adót úgyis borsosan számítja.
- Hát küldjél!
- Boros komáéknak, azok már kétszer is küldtek, Hajdu sógornak, Pál István rokonnak, a bírónak meg a kurátornak.
Az ember elgondolkozott az ágyban, s megfordult a másik oldalára.
- Akinek muszáj, muszáj. Az ember előre megeszi a disznót.
Evvel befejezte a beszélgetést, s az asszony tudta, hogy ha már megfordult az ágyban, a fal felé, többet nem szól.
De ő csak tovább gondolkozott, és lassan egyre nagyobb sor név jutott az eszébe, akinek mindnek küldeni kell, mert ők is küldtek. Már olyan hosszú sor név jutott az eszébe, hogy hozzáfogott az ujjain megolvasni. Egész megborzadt, hogy már tizenöt, tizenhat, tizenhét név jött elő...De még nem elég, hogy küldeni kell, de hogy ilyen óriás nagy lett az a bolond disznó, mindenkinek valamivel nagyobbat kell küldeni, mint ő küldött. Ez már így illik.
Nagyon elkeseredett, mikor huszonnégyig jutott, be is hunyta a szemét, hogy nem gondol rá többet, inkább alszik. De még félálomban is eszébe jutott. Hallgató János, aki bevitte legutóbb a vásárra, s azt mondta, majd leesszük a fuvart az öreg disznóból, meg Sápadt Imre, aki megszántotta az egyik darab földet, ami igen messze van, hát megkérték, hogy segítse ki őket.
Végre sikerült elaludni, s nem is ébredt fel, csak mikor az ura már a csizmát húzta reggel felé. Hajnalban keltek, jóval virradás előtt. Nagy hó esett az éjszaka, el is kellett seperni a havat.
Az ölés nagyon szépen ment. Ez a szegény jó állat úgy adta magát a kés alá, mint egy ártatlan bárány, még a szeme is hálásan könnyezett, látta, amikor a vér alá tartotta az edényt.
Megperzselték, szépen lobogott a láng. Az unokák mind előgyűltek, s ott fagyoskodtak a tűz körül. Mikor meg volt tisztítva a disznó, olyan rózsaszínű volt annak a bőre, mint a rózsa. Hogy kettőbe hasították, a féldisznót lemérték a holdas mérlegen felakasztva, éppen kilencvenhét kiló volt. A másik fele is annyi. Hat kiló híján meg volt tisztán a két mázsa.
De a bontásnál csalódás érte őket. Nem volt annyi bél, mint amennyire számítottak. Az asszony nagy gondba merült.
- Hallod-e, vigyázni kell a tőtésnél, hogy mindenkinek jusson.
- Hát hánynak akarsz küldeni?
Az asszony nem merte megmondani, hogy harminckettőnek. Csak azt mondta:
- Majd én szólok, mikor elég.
Gyönyörű szalonnája volt a disznónak. Egy nagy arasszal nem érték át. Óh, a szegény, ez csupa hájra, zsírra hízott. Micsoda derék jószág volt. Még sonkát is alig lehetett kivágni, az is csupa zsiradék.
A gazda is nagy gyönyörűséggel dolgozott a disznóban. Szerette, hogy ilyen teméntelen állat. Nagyon boldog volt. Csak akkor ijedt meg, mikor a hurka- s kolbásztőtésre került a sor. A felesége csupa csupára elporciózta az egészet, még ki sem telt mind a harminckettő.
- Hát mit adunk most a disznótorban a vendégeknek?
Kiszámították, hányan lesznek. Bizony sokan. De hát ebből nem lehet elvenni, az asszony ahogy kész volt egy porció, már küldte porcelántányéron kit ide, kit oda. Gyerek volt elég, aki vigye.
Ott maradtak az üres teknővel. Csak elbámultak, hogy nekik igazán semmi sem maradt, se hurka, se kolbász.
- Vágj csirkét, kacsát! - adta ki a parancsot a gazda.
A disznótorra megjöttek a rokonok. Tizenhatan. És ették a csirkepaprikást, meg a kacsapörköltet. Végre felkiáltottak:
- Hát hun van már a disznó?
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése