A kis piszkos városnak van egy hegyoldala, ahol pincézni szokás. Ott vannak sorban a pincék, ahol a gazdag szőlőbirtokosok már századok óta átélik a nehéz időket, mert nehéz idők mindig voltak, de a pincében ezt elfelejti az ember.
Egyik-másik pincér már kocsmának alakította át, hogy azok is részesülhessenek a jóban, akik maguk nem kapálják a szőlő tövét, de szintén szükségük van egy kis enyhületre.
Itt üldögélt egy este a három sógor.
Az egyik ügyvéd a kisvárosban, ügyetlen ügyvéd, akinek nincs ügye, s ha van, akkor se sokat nyer belőle. De azért megél. Van már egy kis saját szőlője is, de nem ezen a soron, hanem a másikon, s nincs ilyen alkalmas pincéje, hát a két sógorát, akik hivatalnok emberek különböző városokban, ide hozta fel egy kis üdülésre.
Éjfél felé már éppen elpanaszolták egymásnak az életüket. A feleségüket. Az egyiké pazarló, a másiké kupori, a harmadiké tehetetlen. Házas embernek sok baja van, de legnagyobb baja, hogy a szerelem elmúlik, az asszony megmarad.
Hirtelen a csöndes helyen, mert rajtuk kívül több vendég nincs az acetilénlámpák füstölgő fényében, viharos nóta vágódik fel. Valaki dalol. Ennek is baja van.
A nótázó emberen egy darabig elviccelnek, a nótázó, borostás képű magyar megérzi, hogy róla folyik a szó, s feláll a fröccse mellől és odajön az asztalukhoz.
- Uraim - mondja -, egye meg a fene a világot.
- Egye, egye - egyezik bele a három sógor.
- Szerelmes vagyok, uraim, ez a baj.
A sógorok nevetnek. Az bizony elég baj. A bánatos emberből azonban dől a szó.
- Uraim, ne gondoljanak rólam semmi rosszat. Az ügyvéd úr ismer. Van házam, nagy szőlőm, saját kocsmám. Én vagyok a szomszéd pincekocsmának a tulajdonosa.
- Az ám - mondja az ügyvéd -, hiszen maga Fanczal úr.
- A' vagyok, ha a' vagyok még. Fanczal András vónék, ha még megérdemlem a nevemet.
- Hát a nevet nem érdem szerint osztogatják - élcel az ügyvéd -, azt örökli az ember, s viselni kell, míg ő maga el nem kopik.
- Ippen azért, ügyvéd úr, ippen azért. Mert én már elkoptam: úgy elkoptam, mint a csoroszlya, amivel sokat szántottak. De a csoroszlyát meg lehet vasalni, fejelni, de ki fejel meg engemet?
- Hát mi baj van, Fanczal uram?
- Szerelem, ügyvéd úr, szerelem...
- Ugyan ne beszéljen már, a szerelem gyerekbetegség. Azon fiatalon esik át az ember: ebbe a korba...
- Nem vagyok én még korba, kérem: negyvenöt éves vagyok összesen.
- Azér.
- Azér, azér...Mondja, ügyvéd úr, azér jöttem ide magukhoz - mondja meg nekem, mi az isten nyavalyája az a szerelem?
- Betegség, betegség, semmi más. De ez olyan betegség, ami csak addig tart, mint az éhség, míg jól nem lakik vele. Akkor aztán lecsillapodik. Házasodjon meg, biztosítom, ha elveszi, akit szeret, elfelejti, még meg is unja.
- Aj, kérem házasság...Házas vagyok én már húsz esztendő óta. Öt gyermekem van. A legnagyobbik tizenkilenc. A legkisebbik ötéves. Mégis ki tudott törni rajtam ez a betyár nyavalya.
- A mán baj. Szóval hát nem a feleségébe szerelmes.
- Á mit. Az csak veszedelem. Sose is vótam bele. Nem ismertem én ezt soha...A feleségemet azért vettem el, mert szőlője volt, háza volt. Ember akartam lenni. Meg is volt. Húsz éve dolgozok neki, mint egy igavonó barom. Se éjjelem, se nappalom. Azt sem tudtam, mi az, embernek lenni. Hajnaltól éjfél utánig csak a munka volt az enyém, ügyvéd úr, semmi öröm. És most kérem ide kerül hozzám egy utolsó rongy személy, kérem. Hát nem beleesek a szerelembe...El kell nekem menni kérem a magam kocsmájából a szomszédba inni...mert otthon nem bírom...nem bírom, mikor rám jön...Jaj, azt a keserves mindenit, ügyvéd úr, válasszon el a feleségemtől...
- Az asszony mindent tud?
- Hogy a sárgafenébe ne tudná, mikor így vagyok. Nem bírok magamon uralkodni...Kiordítom a világnak, nem fér belém...
A sógorok nevettek.
- Ne ordítsa ki a világnak. Ha az a nőszemély olyan, akkor nincsen baj, akkor megkaphatja.
- Semmit se ér - legyintett az ember -, semmit se ér, uram. Higgye el, az egész életem nem ér semmit...Válasszon el engem a feleségemtől, még ma éccaka...
- Hát akkor magának nem is a szerelem a nagyobbik baja, hanem a gyűlölet. Maga nem azt a nőszemélyt szereti, hanem a feleségét utálja.
- Utálom, uram, úgy utálom, hogy nem tudok a házánál maradni.
- De gyerekei vannak.
- Ezért kell megbolondulni. Mer a gyerekeimet szeretem. A gyerekeimért meghalok. De a feleségemet sohasem szerettem, csak a vagyonáért vettem el, soha örömet nem éreztem mellette. És én most örülni akarok az életemnek, ügyvéd úr. Itt az öregség a nyakamon, hát nekem még az se jusson, hogy egy napra megnyugodjak? Uram, bele kell pusztulni ebbe a nyomorúságba.
- Bizony, ezen nehéz segíteni.
- De ezen segíteni kell, ügyvéd úr - s verte az asztalt -, ezen segíteni kell, vagy emberhalál lesz belőle. Vagy én, vagy más, de valaki belepusztul...Tudja azt a nótát?...
Van a szívembe bú, szerelem, bánat,
Több, mint a nagyerdő minden galambjának...
- Ej, Fanczal uram...Mondok én magának valamit. Magát csak irigyelni lehet...Mert a más szívébe is van, de nem tudja kidalolni, nem tudja kiordítani...Maga legalább kiadja magából a mérgét...Kergesse el azt a nőszemélyt, megnyugszik.
Az ember megállt, rájuk nézett:
- Uram...Inkább megölöm magamat, megölöm a feleségemet, megölöm az urakat...De arra a büdös rohadt nőszemélyre nekem senki rosszat ne mondjon, mert abból világrengés lesz...
Ezzel újra rákezdett nótájára, hogy van az ő szívében bú, szerelem, bánat, s több, mint a nagyerdő minden galambjának...
Egyik-másik pincér már kocsmának alakította át, hogy azok is részesülhessenek a jóban, akik maguk nem kapálják a szőlő tövét, de szintén szükségük van egy kis enyhületre.
Itt üldögélt egy este a három sógor.
Az egyik ügyvéd a kisvárosban, ügyetlen ügyvéd, akinek nincs ügye, s ha van, akkor se sokat nyer belőle. De azért megél. Van már egy kis saját szőlője is, de nem ezen a soron, hanem a másikon, s nincs ilyen alkalmas pincéje, hát a két sógorát, akik hivatalnok emberek különböző városokban, ide hozta fel egy kis üdülésre.
Éjfél felé már éppen elpanaszolták egymásnak az életüket. A feleségüket. Az egyiké pazarló, a másiké kupori, a harmadiké tehetetlen. Házas embernek sok baja van, de legnagyobb baja, hogy a szerelem elmúlik, az asszony megmarad.
Hirtelen a csöndes helyen, mert rajtuk kívül több vendég nincs az acetilénlámpák füstölgő fényében, viharos nóta vágódik fel. Valaki dalol. Ennek is baja van.
A nótázó emberen egy darabig elviccelnek, a nótázó, borostás képű magyar megérzi, hogy róla folyik a szó, s feláll a fröccse mellől és odajön az asztalukhoz.
- Uraim - mondja -, egye meg a fene a világot.
- Egye, egye - egyezik bele a három sógor.
- Szerelmes vagyok, uraim, ez a baj.
A sógorok nevetnek. Az bizony elég baj. A bánatos emberből azonban dől a szó.
- Uraim, ne gondoljanak rólam semmi rosszat. Az ügyvéd úr ismer. Van házam, nagy szőlőm, saját kocsmám. Én vagyok a szomszéd pincekocsmának a tulajdonosa.
- Az ám - mondja az ügyvéd -, hiszen maga Fanczal úr.
- A' vagyok, ha a' vagyok még. Fanczal András vónék, ha még megérdemlem a nevemet.
- Hát a nevet nem érdem szerint osztogatják - élcel az ügyvéd -, azt örökli az ember, s viselni kell, míg ő maga el nem kopik.
- Ippen azért, ügyvéd úr, ippen azért. Mert én már elkoptam: úgy elkoptam, mint a csoroszlya, amivel sokat szántottak. De a csoroszlyát meg lehet vasalni, fejelni, de ki fejel meg engemet?
- Hát mi baj van, Fanczal uram?
- Szerelem, ügyvéd úr, szerelem...
- Ugyan ne beszéljen már, a szerelem gyerekbetegség. Azon fiatalon esik át az ember: ebbe a korba...
- Nem vagyok én még korba, kérem: negyvenöt éves vagyok összesen.
- Azér.
- Azér, azér...Mondja, ügyvéd úr, azér jöttem ide magukhoz - mondja meg nekem, mi az isten nyavalyája az a szerelem?
- Betegség, betegség, semmi más. De ez olyan betegség, ami csak addig tart, mint az éhség, míg jól nem lakik vele. Akkor aztán lecsillapodik. Házasodjon meg, biztosítom, ha elveszi, akit szeret, elfelejti, még meg is unja.
- Aj, kérem házasság...Házas vagyok én már húsz esztendő óta. Öt gyermekem van. A legnagyobbik tizenkilenc. A legkisebbik ötéves. Mégis ki tudott törni rajtam ez a betyár nyavalya.
- A mán baj. Szóval hát nem a feleségébe szerelmes.
- Á mit. Az csak veszedelem. Sose is vótam bele. Nem ismertem én ezt soha...A feleségemet azért vettem el, mert szőlője volt, háza volt. Ember akartam lenni. Meg is volt. Húsz éve dolgozok neki, mint egy igavonó barom. Se éjjelem, se nappalom. Azt sem tudtam, mi az, embernek lenni. Hajnaltól éjfél utánig csak a munka volt az enyém, ügyvéd úr, semmi öröm. És most kérem ide kerül hozzám egy utolsó rongy személy, kérem. Hát nem beleesek a szerelembe...El kell nekem menni kérem a magam kocsmájából a szomszédba inni...mert otthon nem bírom...nem bírom, mikor rám jön...Jaj, azt a keserves mindenit, ügyvéd úr, válasszon el a feleségemtől...
- Az asszony mindent tud?
- Hogy a sárgafenébe ne tudná, mikor így vagyok. Nem bírok magamon uralkodni...Kiordítom a világnak, nem fér belém...
A sógorok nevettek.
- Ne ordítsa ki a világnak. Ha az a nőszemély olyan, akkor nincsen baj, akkor megkaphatja.
- Semmit se ér - legyintett az ember -, semmit se ér, uram. Higgye el, az egész életem nem ér semmit...Válasszon el engem a feleségemtől, még ma éccaka...
- Hát akkor magának nem is a szerelem a nagyobbik baja, hanem a gyűlölet. Maga nem azt a nőszemélyt szereti, hanem a feleségét utálja.
- Utálom, uram, úgy utálom, hogy nem tudok a házánál maradni.
- De gyerekei vannak.
- Ezért kell megbolondulni. Mer a gyerekeimet szeretem. A gyerekeimért meghalok. De a feleségemet sohasem szerettem, csak a vagyonáért vettem el, soha örömet nem éreztem mellette. És én most örülni akarok az életemnek, ügyvéd úr. Itt az öregség a nyakamon, hát nekem még az se jusson, hogy egy napra megnyugodjak? Uram, bele kell pusztulni ebbe a nyomorúságba.
- Bizony, ezen nehéz segíteni.
- De ezen segíteni kell, ügyvéd úr - s verte az asztalt -, ezen segíteni kell, vagy emberhalál lesz belőle. Vagy én, vagy más, de valaki belepusztul...Tudja azt a nótát?...
Van a szívembe bú, szerelem, bánat,
Több, mint a nagyerdő minden galambjának...
- Ej, Fanczal uram...Mondok én magának valamit. Magát csak irigyelni lehet...Mert a más szívébe is van, de nem tudja kidalolni, nem tudja kiordítani...Maga legalább kiadja magából a mérgét...Kergesse el azt a nőszemélyt, megnyugszik.
Az ember megállt, rájuk nézett:
- Uram...Inkább megölöm magamat, megölöm a feleségemet, megölöm az urakat...De arra a büdös rohadt nőszemélyre nekem senki rosszat ne mondjon, mert abból világrengés lesz...
Ezzel újra rákezdett nótájára, hogy van az ő szívében bú, szerelem, bánat, s több, mint a nagyerdő minden galambjának...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése