Egykor, midőn eltaszítottál,
végzetes gondokkal tele
jártam e partot, s lent a gyors ár
vonzott, húzott a mélybe le.
A meredély szélére léptem,
a nyájas felszín csillogott,
majd - tükre elborult sötéten,
s a félelem megállított!
Később - szerelmünkkel telítve
gyakorta jártam itt veled.
S te áldást mondottál e vízre,
hogy akkor megtartott neked.
Most - emlékedből is kihullva
végzetes esztendők után
holt lélekkel bolyongok újra
a régi vízpart oldalán.
S ébred a szándék újhodottan:
állok a mélység peremén,
s nem néz a víz fenyítve, zordan,
de hívogatva int felém...
/Ford.: Fodor András/
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése