Nyikolaj Ogarjov: Még a szívünk

Még a szívünk szerelmet kér lobogva,
szerelmet, szent kötést, amely örök,
nem tépi az idő, szirmát se szórja
hiú világ örömei között,
őrjöngve vár csitító női kézre,
és suttog gyönyörű álmok meséje.

S hiába minden! - nincs válasz a vágyra!
A sóvár gondolat rettenve visszahőköl,
s az emlékek útját remegve járja...
- De nincs feltámadás a sírmélyi időből:
a hang, ha elszáll, többé nem rezzen a szárnya,
csak fáj az emlékezés - mély sírból dörömböl.

És beleőszülünk: - a szenvedély él
tovább: - lelkünk belengi hűs kísértete,
akár a házat, melyet veszteség ér,
s a halott emlékétől minden fekete:
a pap mormolja a gyászos imát,
s bús arcok járnak a szobákon át.

/Ford.: Váci Mihály/