Nemes és nemzetes, aranysarkantyús vitézlő Kukoriku mit gondolt magába? Azt gondolta magába, hogy elmegy Budára, s magát megválasztatja királynak. Kicsípte magát rangosan, s elindult nagy gangosan, begyeskedve, kényeskedve s úgy mendegélt, hegyen át, völgyön át, egész úton meg sem állt.
Mit mondok? Bizony mégis megállt. Nézi, nézi, hogy vajjon mi vagyon előtte. Hát egy levél. Pecsét is volt rajta. Nosza, fölveszi a levelet, erről-arról megforgatja, fel is bontja, olvasgatja, betűzgeti, s úgy látszik, hogy tetszik neki, ami benne írva vagyon. Hej, mi lehet benne vajjon? Én nem tudom, te sem tudod: meglehet, hogy ő sem tudja. Elég az, hogy a levelet szépen szárnya alá dugja. Tovább megyen nagy kevélyen s már hallja is: éljen, éljen! Pedig senki sem éltette, csupán egy tyúk kotkodácsolt.
- Kot, kot, hová, Kukoriku?
- Budára, Budára, királyválasztásra. Úgy nézz reám, úgy csudálj, én leszek ám a király!
- Nem vinnél el engem is?
- Elviszlek én téged is, csak várj egy kicsit, fiam. Hadd lám, a levélbe mi van?
Szárnya alól kihúzta a levelet, nézte, nézte, betűzgette.
- Velem jöhetsz, tyúk asszonyság. S merthogy tetszel is énnékem, te leszel a feleségem. Én a király s te a királyné, nem amolyan kakaskáné.
Most már aztán meg sem álltak, míg Budára nem találtak.
Ott bementek egy templomba.
- Hallja kend, sekrestyés uram, húzza meg a harangokat, de jól húzza, hogy hallja meg az egész város: megérkezett Kukoriku ő felsége és kedves felesége.
- Hogyne húznám, mindjárt húzom, mondotta a vén sekrestyés, csak tessék házamba besétálni elébb, mert tudom, hogy elfáradtak, amíg ide gyalogoltak.
Azzal szépen betessékelte, mind a kettőt leültette, közben a késit fente, aztán nyissz, nyissz a nyakát Kukoriku felségének s a feleségének.
Így végződött Kukoriku királysága.
Ha nem hiszed, járj utána!
Mit mondok? Bizony mégis megállt. Nézi, nézi, hogy vajjon mi vagyon előtte. Hát egy levél. Pecsét is volt rajta. Nosza, fölveszi a levelet, erről-arról megforgatja, fel is bontja, olvasgatja, betűzgeti, s úgy látszik, hogy tetszik neki, ami benne írva vagyon. Hej, mi lehet benne vajjon? Én nem tudom, te sem tudod: meglehet, hogy ő sem tudja. Elég az, hogy a levelet szépen szárnya alá dugja. Tovább megyen nagy kevélyen s már hallja is: éljen, éljen! Pedig senki sem éltette, csupán egy tyúk kotkodácsolt.
- Kot, kot, hová, Kukoriku?
- Budára, Budára, királyválasztásra. Úgy nézz reám, úgy csudálj, én leszek ám a király!
- Nem vinnél el engem is?
- Elviszlek én téged is, csak várj egy kicsit, fiam. Hadd lám, a levélbe mi van?
Szárnya alól kihúzta a levelet, nézte, nézte, betűzgette.
- Velem jöhetsz, tyúk asszonyság. S merthogy tetszel is énnékem, te leszel a feleségem. Én a király s te a királyné, nem amolyan kakaskáné.
Most már aztán meg sem álltak, míg Budára nem találtak.
Ott bementek egy templomba.
- Hallja kend, sekrestyés uram, húzza meg a harangokat, de jól húzza, hogy hallja meg az egész város: megérkezett Kukoriku ő felsége és kedves felesége.
- Hogyne húznám, mindjárt húzom, mondotta a vén sekrestyés, csak tessék házamba besétálni elébb, mert tudom, hogy elfáradtak, amíg ide gyalogoltak.
Azzal szépen betessékelte, mind a kettőt leültette, közben a késit fente, aztán nyissz, nyissz a nyakát Kukoriku felségének s a feleségének.
Így végződött Kukoriku királysága.
Ha nem hiszed, járj utána!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése