Krúdy Gyula: Téli szelek

Ma levelet kaptam otthonról; az édesanyám írja, hogy a vencsellői kéményseprőt a szent karácsony hetében megették a farkasok az országúton. Fagyos téli szelek süvöltöznek a Nyírben, és az országutakon farkasok leskelődnek a vándorokra.

Ez már a tél.

Valósággal érzem az ünnepi kalács friss illatát, és szép havakat látok, amikor ím a szegény kéményseprő szomorúságteljes halála foglalkoztatja az elmémet. Hát még van tél. Habár én évek óta nem láttam igazi telet, és hogy elszakadtam a szülőföldemtől ebbe a kővárosba, azt hittem, hogy azok a szép nagy, fehér havak, amik susogva ereszkednek le az angyalok országából, már csak a múlt édes emlékei közé tartoznak. A vonatok nem rekednek be többé, a farkasok pedig odafönn maradnak most már örökre a máramarosi rengetegben, mert máshol tél nincsen. És lám, azt kell hallanom, hogy a szegény vencsellői kéményseprő, aki faluzva tölté életét, a tél áldozata lőn.

A tél félelmesen erős legény; tréfázni véle nem lehet, és csak a vicces újságok lapjain látható tél az a piros arcú, jókedvűen dörmögő öreg bácsi, aki fehér szakállán jégcsapokat hordoz.

Valójában egy makacs, köszvényes, penzionált kapitány a tél, aki rossz indulatokkal és gyűlölettel van kibélelve: gyanakodó, komor és káromkodó, és főként haragszik azokra az apró diákfiúcskákra, akik karácsony hetében szánkókra ülnek, és messzi-messzi városokból sietnek hazafelé az ünnepi időre, az édesanyjuk karjába.

A törökfalvi pap pedig a jégen birkózik a farkassal.

Az emlékezés ködén át hatalmasnak és csodaerejűnek látom a törökfalvi papot. Béni tisztelendő azonban szerényen mosolyogna, ha eztet olvasná. Kis, fekete férfiú volt, igen lelkes szemekkel és igen szép bariton hanggal, de főként a gorombaságairól volt ő híres, amiért is a törökfalvi hívek papjuknak választották. Különben aranyszívű ember volt, aki kenetteljesen békítette a pörlekedő házastársakat, megkeresztelte az újszülötteket, és eltemette az Úrban megtérőket: így végezvén papi hivatását.

Ha ott kezdtem volna, hogy a Nyíren nagyon szigorú és mérges a penzionált kapitány, és főként bal lábával kelt fel azon a napon, amikor ezelőtt sok-sok esztendőkkel egy apró, mélácska fiút röpített a végtelen fehér országúton egy könnyű szánkó, akkor már kevés meghallgatnivalójuk volna önöknek. De közbejött a törökfalvi pap.

Korán, szép téli hajnalon indultunk János bácsival. A két deres igen gangos járású volt, és úgy csilingeltek a csörgők és csengők, hogy János bácsi a legnagyobb megelégedéssel ült a bakon. Elmaradt az iskola a téli homályban, a professzor urak házai, amik a templom környékén sorakoztak, még csendesen aludtak a hajnalban. János bácsinak megmutogattam, hogy hol lakik Fertő tanár úr, aki a latinból buktatott meg, nemkülönben azt is, hogy hol lakik a matematika professzora, aki szintén szekundát adott. János bácsi felkapta deres fejét, és az ostorral megfenyegette a zöld zsalus házakat. Majd a gangos lépésű szürkékre fordította a figyelmemet, és boldog hangon mondta:

- Ezek a bestiák sem járnak mindig így. Most azonban ők is tudják, hogy a „kis gazdájukat” viszik haza.

Az iskolakönyveimet szíjjal fűztem össze, és a lábam alá tettem őket. Jól beburkolóztam a nagy bundákba; az ég csendesen feléledett, amikor elmaradt mögöttünk a város.

Kopasz, fagyos akácok szegélyezték az országutat, amik között üveghangon zengett a szél. Mert ahogy a síkra értünk, egyszerre a pokol fenekéről előjött a csípős, süvöltő téli szél. Mérgelődve hajtotta fel a jegenyéken pihenő varjakat, és a fekete madarak libegve, lengve emelkedtek fel a szélben. A reggeli tájon, fehércukor köntösben látszott egy szélmalom, a messzeségben havas felhők közül bújt elő egy sápadt korong, a nap.

A szürkék gangosan lépkedtek, a csengők csilingeltek ünnepélyesen, azt hiszem, elaludtam a meleg bundák között.

Mert mikor felébredtem, akkor már olyan hangon beszélt velünk a szél, mint a penzionált kapitány szokott káromkodni. Zúgással és süvöltéssel volt tele a levegő, meg apró, éles, üvegszilánkokhoz hasonló hóval. Látni persze nemigen lehetett. A szürkék veszettül vágtattak, szinte sötét volt. Az út szélén egy félig hóba temetett kőfeszület terjesztette felénk karjait. János bácsinak havas volt a háta, és a sapkáját a tarkójára húzta.
A téli szél zengve, dalolva kergetett bennünket.

Eltévedtünk.

A hófúvás felemelte az utakat, fák koronái látszottak a futó havon, dombok és völgyek keletkeztek a síkságon. Más helyeken meg a fekete, kemény föld látszott.
János bácsi fel-felágaskodott a bakon, és körülnézett. Valahányszor leült, mindig rettenetes káromkodások között tette azt. A szél a fejére hajtotta a subája gallérját, amire meg a széllel pörölt.
A lovakat hajszolta folyton. A két szürke hatalmas párafellegeket fújva, nyihogva vágtatott a havon.

Egyszerre nagyot zökkent a szán. Valami domboldalról futott le a mélybe, az egyik szürke megcsúszott, de nem bukott fel, János bácsi azonban lezuhant a bakról. A lovak lihegve álltak meg.
Apró, kemény sás látszott a tavon, előttünk meg zöld, csikorgó jégmező terült el, amin szeszélyes arabeszkek alakjában feküdt a hó.
János visszazökkent a bakra.

- Jégen vagyunk - dörmögte. Aztán ráhajtott a jégmezőre.

Lassan mentünk. A lovak vigyázva emelgették lábaikat; ekkor valami rettenetes üvöltés hangzott fel a közelben. Azóta sem hallottam olyan hangot. Tán a kutyavonításhoz hasonlít leginkább, de mégsem az, vadabb, dühösebb. A szürkék egyszerre megbolondultak - de János bácsi is.
Ekkor jött a törökfalvi pap.

Mondom, az emlékezés ködén keresztül látom mindezeket; a zöldes jégmezőt, az ijedt János kocsist és a remegő testű szürkéket. A havat az arcomba vagdalta a szél, mintha a halál csókolna meg. Az a rettenetes üvöltés a közelben hangzott, egy négylábú, lompos szörnyeteg rohant elő a sás közül.

A farkas.

Alföldi telek ijesztő réme, aludni nem akaró gyermekek elaltatója, a farkas rávetette magát az egyik szürkére. A nyakába harapott, és a körmeivel felhasította a szügyét. A nemes állat felhorkant, aztán megbicsaklott a két első lába, térdre bukott, a másik ló elszakította a hámot, felborítva a szánt, elvágtatott a világba. Én és János bácsi a jégre csúsztunk.

A farkas kiéhezett, vén, lompos bestia volt, akkor nekünk fordult. Egyetlen szökéssel átugrotta a szánt, János bácsi subája szárnyát ragadta meg. János kibontakozott a subájából, és félreugrott. Engem felkapott, és futni kezdett. A farkas nyomunkban.

Akkor a parti bokrok közül egy fekete ruhás ember futott elő. A jégre ugrott, és nagy kiabálással közeledett felénk. Görbe, szeges pálca volt a kezében, azzal hadonászott, nemkülönben topogott a csizmája szeges sarkával a jégen. Egy vastag könyv volt a hóna alatt, a bekecse ujját felgyűrte, úgy ment a farkas felé.
A bestia meghökkent és ordítva hátrált. Szökött, és a körmeivel kaparta a jeget. De a fekete ruhás ember megcsóválta a szeges, görbe botját, és úgy odadobta azt a farkas fejéhez, hogy a bot kettétörött. A toportyán erre megfordult, és keserves vonítással kullogott vissza a fagyos nádba, majd elveszett a hóesésben.
A fekete ruhás ember kiabálására visszajött János bácsi vélem. Haragudott barátunk:

- Hova az ördögbe szaladnak! Gyáva népség, egy szál farkastól megijednek. Jöjjenek velem. Én vagyok a törökfalvi pap.

A törökfalvi pap aztán kikérdezte, mi járatban vagyunk. Nekem megbarackozta a fejem, amikor kitudódott, hogy két szekunda társaságában mék hazafelé, majd megvigasztalt.

- Kisöcsém, ne búsulj. Petőfi sem volt jó tanuló. Lehetsz te még nagy ember!
Kézen fogott, és menni kezdtünk. A hófúvás alább hagyott. Nyilván a törökfalvi pap mián, aki görbe botjával megregulázta a farkast.

Szép havak esnek a Nyíren, amint a levél mondja. A szegény vencsellői kéményseprő szomorúságteljes elhalálozása bizonyítja, hogy még mindig egyedül van a törökfalvi pap, aki nem ijed meg a farkastól.