A csendőr végigkutatta az egész házat, az istállóba is bement s mindent alaposan megvizsgált.
Az asszony kipirult arccal kísérte, hetykén és gőgösen nézte a dolgot, mint aki biztos benne, hogy a lopott holmi már megszállott területen van: azt ugyan keresheti a csendőr.
- Mit kutat maga nálam, - mondta a csendőrnek élesen - van magának felesége, kotorásszon annál.
A csendőr, mint aki kígyósziszegést hall, visszafordult, s a szemébe nézett. A szürke éles szemek szívósan s kitágulva meredtek rá s az asszony úgy félszájjal mosolygott, egész furcsán, csak a félszáját húzta szét, mint valami vámpír, céda vagy vérforraló mosoly volt az arcán.
- Te büdös... - morogta a csendőr s pofonra nyílt a tenyere, de aztán elfordította a szemét, - majd horogra kerülsz egyszer, de az keserves lesz.
- Úgy? - mondta az asszony - olyan könnyen? csak úgy? No lám! Majd maga kerül még horogra: majd megmutatom én magának ki a tolvaj!
A csendőr újra ránézett, szikrázó szemmel nézett az asszony nagy szürke szemébe, amely oly mereven s tágan nézett rá mozdulatlanul, engesztelhetetlen dühvel, vagy mivel... Nagyon nyugtalan volt a tenyere, de csak újra elfordította a pillantását róla s köszönés nélkül kiment a kapun.
Az asszony gúnyosan nézett utána, harsogó mosoly volt az arcán: a csendőr, nagy darab egészséges ember volt, becsületes fickó, fiatal házas s jó egészséges nagy darab magyar.
- Paraszt, - mondta az asszony s befelé mosolygott, lehúnyta a szemét, sóhajtott s elismételte: - Paraszt.
Pár nap múlva, ahogy kinéz a kapun, a szomszéd zsellér fiát látja, ahogy jön végig a kapu előtt dúdolva. Ez egy szegény hülye volt, széles szájjal vigyorgott mindig s szokás volt vele bolondozni.
- Hunnen gyüsz Jóska? - kérdezte tőle.
- A csendőröktül.
Erre kiállott a kapuba.
- A csendőröktül? Mit kaptál ott, pofont?
- Ezt a köpönyeget.
- Hij de jó köpönyeg, - mondta az asszony s megfogta a fiún a köpönyeg ujját - ez egy igazi jó csendőr köpönyeg, csak az imádság tartja. Osztán melyiktől kaptad?
A legény vigyorogva mutatta meg, hogy attul a kisbajszú csendőrtől.
Az asszony szíve elkezdett pezsegni, a szeme nagyot lobbant:
- Úgy! - mondta, - a kisbajszútul, - no lám!... Megállj csak, megigazítom rajtad, katona¬köpönyeg ez... Azzal feladta a hülyére a köpenyt, amelynek a félujja, mancsettánál leszakadt s a kezében maradt. A hülye nem vette észre, s mikor felvette a köpenyt, röhögött rajta, hogy az egyik karja úgy maradt.
Az asszony bedobta a köpeny ujját a kerítés alá, kicsit várt, míg elment a fiú, akkor utánaszólt:
- Megállj csak! micsoda köpönyeg ez?... Gyere csak vissza!... Hisz ez az én uram köpönyege vót... Hogy kerül ez a csendőrhöz?... Még tegnap itt vót a kiságyon az istállóba, megájj csak, megájj csak!
Elkezdett torkaszakadtából kiáltani, két-három szomszédasszonyt összecsődített s mindnek elmagyarázta, hogy a köpönyeg az övé, szegény uráról maradt, aki itthon halt meg mint háborús sebesült, de hogy rossz volt, a kiskocsis aludt rajta a dikón, az ólba s még egy-két nappal ezelőtt itt volt a köpenyeg, akkor veszett el, mikor a csendőr házmotozást csinált.
Nagy diskurálás lett a dologból az egész környéken, a fiatal csendőrt senki se szerette, mert igen kemény keze volt s nem nyelt el semmit.
Másnap már fülébe került a csendőrnek a hír; mikor végigment az utcán, megállott az asszony kapuja előtt.
- Héj! Gyüjjön csak ki! - kiáltott be neki.
Az asszony kijött az udvarra.
- Mit jár a maga szája? Hogy én elloptam a maga köpönyegét?
- Én nem mondtam, hogy maga lopta el, én csak azt mondom, ami igaz: a Jóska gyereken az én uram katonaköpönyege vót: aki elvitte az ólból, a motozáskor: az lopta el. Én nem mondtam, hogy maga lopta el.
- De az anyád irgalmát, - ordított a csendőr - büdös kutya, figyelmeztetlek, hogy rögtön tedd meg a följelentést, mert én nem tűröm, hogy a nevemen szánkázz stb.
Az asszony megállott bent az udvaron s szembe nézett a csendőrrel. Karcsú, magas termetét kihúzta, még magasabb is volt valamivel a csendőrnél s úgy nézett vele farkasszemet kitágult pupillákkal s meg se moccant egy arcvonása sem.
A csendőr elfordította a szemét s prüszkölő káromkodásokkal elment.
Délben felöltözött az asszony szépen s elindult a csendőrlaktanyába s följelentést tett a köpönyeg miatt.
Jegyzőkönyvet vettek fel, az egész faluban nagy volt a felháborodás, senki se hitt az asszony meséjében: hogy lehet azt bizonyítani, minden katonaköpenyeg egyforma.
Vizsgálat lett belőle s a csendőr törvény elé került.
A tárgyaláson mindenki csodálkozott rajta, hogy ilyen buta rágalommal lehet egy csendőrt megtámadni, az asszony nagyon tisztességesen jelent meg, csendes volt s feketébe volt öltözve.
- Mivel bizonyítja, hogy a köpönyeg a magáé.
- Kérem azzal, hogy: az enyém. Tessék megnézni, én varrtam össze a hátát barna pamuttal, csak úgy fircelve, tessék megnézni.
Megnézik a köpönyeget, ott a varrás.
- Meg azután az egyik zsebet én varrtam bele veres kartonbul.
Megnézik, az is úgy van.
- És kérem alássan: itt van, megleltem az egyik ujját a köpönyegnek a kamrába, a rossz lom közt, tessék megnézni, hogy nem belevaló-e?
Általános megdöbbenés: a köpenyujjat odaillesztik s még az a szakadás is pászol, hogy egy darabkája a köpenyen van, ami hiányzik az ócska magános ujjából.
Itt nincs mit tenni.
- Mit szól maga ehez! - kérdezi a hadbírófőhadnagy a csendőrt.
Az csak nézi, nézi a köpönyeget s a lelke is eláll az ijedtségtől.
- Volt ujja ennek a köpönyegnek?
- Hát ez egy rossz köpenyeg vót, - felelt csendesen a csendőr, - nem volt ebbe már semmi jó; se eleje, se hátulja; azér adtam annak a szegény hülye fiúnak... De ez az én köpönyegem vót, arra esküszöm; tábori csendőr vótam benne, még ez a repedés is ott szakadt Rarancénél, mikor az a nagy baj vót... Csak elnyűtt, rossz vót, má nem vót ujja, se semmije, de gondoltam annak a szegény hülyének még jó lesz valamire...
- Azt mondja meg, hogy hova lett az egyik ujja.
A csendőr hallgatott.
- Felhasználtuk fótnak... - mondta egy kis leleménnyel.
- Szóval ez az ujj, nem ide tartozik maga szerint.
A csendőr ujra hallgatott: azzal a nyomorult köpenyujjal, azzal nem lehet vitatkozni.
Nem lehetett segíteni, a csendőrt elítélték: rangjának elvesztésére, politikai jogainak három évre való felfüggesztésére.
Mikor hazamentek a faluba, a csendőr nagyon el volt keseredve, szorította azt a kemény paraszt állkapcsát s a szeme égett.
- Majd én kinyomozom, - káromkodott a kis felesége vigasztalására, - majd kinyomozom én! - s tenyerét emelgette. Míg az ítélet fellebezés alatt volt, addig még megmaradt a szolgálatban.
Egyszer csak úgy esett, hogy egyedül volt az irodában inspekción s meglátja, hogy az asszony megy az uccán.
- Hej, - kiáltott ki neki, - jöjjön be.
Az asszony egy pillanatig habozott, akkor elszántan befordult a kapun.
Ott állottak szemben egymással a csendőrségi irodában.
A csendőr most aztán farkasszemet nézett az asszonnyal, aki állotta, ahogy szokta; sovány volt az asszony arca, fehérbőrű sovány teremtés, karcsú, magas, szívós. A csendőr vastag volt, nagytagú.
Nem szóltak egy szót sem, de mind a kettő érezte, hogy itt most rettenetes leszámolás lesz.
- Hát hogy került magához a köpönyegem ujja? - mondta a csendőr s felemelte rettenetes tenyerét.
Az asszony szeme tágan nézett rá, az ajka, keskeny vámpirszája elhúzódott s a balsarkában megnyilt egy picit:
- Mit gondol? No! Hogy került!...
A csendőr feljebb emelte a tenyerét.
- Leloptad róla?! - villant ki belőle először a gondolat.
Az asszony elmosolyodott egy nagyon-nagyon parányit, a szeme alatt apró ráncok gyűrődtek, a csendőr olyan közelről nézte, hogy látta, hogy a baloldalon az állán a bőre tele volt apró hibával, gyűrődött volt, mintha mindig azon feküdne, vagy feküdnének...
- Elloptad? - mondta újra, rekedten.
- Maga úgy gondolja?... - szólt az asszony kihivóan, kacéran, lázasan, engedőn, titkosan.
- Úgy, bitang! - lihegte a csendőr s már nem bírta visszatartani, a tenyere leadta a rettenetes pofont.
Az asszony holtsápadt lett, egész arca megdermedt; elveszett belőle a vér; mint a halálra, nézett a csendőrre; a könyörtelen halálra, a meggyőzhetetlenre, a lebírhatatlanra, az elkerülhetetlenre.
De a csendőr is megriadt. Szörnyű kezét szinte mint egy dühöngő szelindeket fogta vissza s már másik kezével utánakapott az asszonynak, aki esett el.
Hőség robbant szét benne; valami akna, bomba; s a halálravált asszonyt, mint egy pelyhet fektette le a priccsre.
Csak nézte esetlenül, ahogy kezdett kigyúlni s égni az asszony megütött arca, mint egy retten¬tő seb: milyen hihetetlen vékony a bőre, fehér a homloka, mint a papíros s a bőre alatt látszanak a szökellő vércseppek, ahogy rohanva nyüzsögnek, mint hangyák a megbántott bolyban.
Akkor lassan ráhajlott s megérezte a szagát s elvesztette a fejét.
- Hallod-e, - szólt be egy csengő hang az ajtón; a felesége.
Meg nem bírt mozdulni: kővé vált, ott az asszony előtt; nem bírt felpattanni, hogy a maga párja elől eltitkolja a titkot.
A fiatal kis asszonyka rémülten nézte őket, az asszony a priccsen mereven feküdt, hátraejtett fejjel, égett szegény feje az ütéstől, de jó volt.
A csendőr mogorván tápászkodott fel s szembe fordult a feleségével:
- Hát te hogy mersz ide bejönni?... Nem tudod, hogy ide tilos? - nagy öklét összeszorította s ráemelte a kicsi asszonykára. - Tilos, a nyomozás érdekében.
Az asszonyka szemébe könny szökött s egész teste el kezdett remegni. Valami halk sikoltás tört ki belőle s elfutott.
A csendőr soká nézett utána, tompán, bután, akkor, mintha valami idegen erő markolta volna, lassan megfordult: az asszony szeme nézett rá szürkén és élesen.
Sokáig szembe néztek, akkor az asszony, alig megnyíló szájjal azt mondta:
- No!... Csendőr úr... Hát csak nyomozzon tovább...
A csendőr levágta magát egy székbe, öklére támasztotta a fejét s halálos unalommal, halálos izgalommal meredt maga elé.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése