A fehér asztal összehozza az embereket, a zöld asztal szétválasztja. Ha már annyira barátságban vannak a magyar urak, hogy hajlandók egy asztalnál megvacsorázni, akkor kidobják a csónakból a politikai teherrakományt, s ha mégis politikumra kerül sor, igyekeznek a vidám oldaláról kezelni a kérdést.
Egy vidéki városban egy nagyon kedves és szelíd főszolgabíró került az asztalunk mellé. Olyan ember, aki lelkében igazat ad az ellenzéknek, s modorával, magatartásával bocsánatot kér, hogy egyetlen megjegyzéssel sem tanúsíthatja ezt az érzést: hiszen megértitek...
Azt mondja a kálvinista pap, jó okos ember, kitűnő előadó:
- Mondjátok meg nekem, mi az oka annak, hogy ha az ember bármelyik minisztériumba megy egy szegény embert protezsálni, előbb-utóbb megutálják, és kitessékelik.
A szolgabíró lehajtotta a fejét, és mint majdnem minden bornemissza, inkább csak nézte a poharát, mint kóstolgatta.
A pap elmesélte az esetét:
- Van itt nálunk egy gazember, akinek kocsmatartási engedélye van, s a fináncokkal olyan bajba került, hogy el fogják árverezni a házát. Szóval egy igazi" jó öreg kocsmáros". Eljött hozzám, s elpanaszolta a baját...Néztem az embert, s azt mondtam neki: Nézze, barátom, én jól emlékszem, mikor maga egyedül mentette meg a falut. Betört az ellenség, a nagy ellenség, s maga volt az egyetlen, aki fegyvert fogott, és mint nagyezüst, kisezüst, és egy marék bronzérem tulajdonosa, azonnal csapatot szervezett, s kikergette őket...Én akkor azt mondtam magának: Maga most megmentette a falut s benne engem és a családomat is. Ha valaha baja lesz, ugyanígy fogok helytállni magáért.
Másnap felutaztam Budapestre, és elmentem az illetékes minisztériumba. Ott megkerestem az aktát s annak a főhivatalnoknak, akire tartozott, előadtam, ki ez az ember, mit tett, micsoda hazafi érdeme van. S kértem, hogy az ügyét ennek megfelelően intézzék el.
A főhivatalnok úr illő tisztességgel fogadta a dolgot, s megígérte, hogy mindent el fog követni az érdekében.
Megnyugodva jöttem haza, s azonnal értesítettem az embert a dologról. Az megnyugodott, és még könnyek is voltak a szemében.
Néhány hét múlva azonban jön hozzám, s jelenti, hogy nem történt semmi. A végrehajtó megjelent nála, mindent lefoglalt, és az árverést ki fogják tűzni.
Én azonnal újra mentem Budapestre, újra felkerestem azt a méltóságos urat, hogy az az emberem a legnagyobb bajban van. Többgyermekes apa, már maga a rettegés sok, amit el kell szenvednie. Őméltósága most kevésbé volt szíves, de azért mindent megígért, ismételten.
Most már magam is kíváncsi voltam, mi lesz, s figyelemmel kísértem a szegény embert. Ismét nem történt semmi, az árverés fenyegetően közeledett. Erre harmadszor is elmentem a fővárosba, s harmadszor jelentkeztem a méltóságos úrnál.
Ez azonban ridegen rám szólt:
- Mért forszírozza nagytiszteletű úr ennek az embernek az ügyét annyira.
Egész belevörösödtem. A szavában nem, de a hangjában valami gyanúsítás volt, hogy talán magánérdekem, hogy háromszor sem sajnálok költeni s fáradozni egy kocsmáros ügyében. Felpaprikázódtam s megmondtam a magamét: "Kérem, nekem semmi érdekem nem fűződik ehhez az emberhez, azonkívül, hogy az egyházközségemnek a tagja. De ez egy nemzeti hős, akinek a tettét aranykönyvbe lehetne írni, ha volna ilyen aranykönyv. A nemzet életét nem a hivatalos rubrikák adják, akármilyen pontosan is dolgozza fel valaki az aktáit, bár ez sem csekélység, itt is lehet hőstettet elkövetni bizonyára...De kint az életben, az egyszerű emberek, akik életüket kockáztatják nehéz időkben...stb."
Én csak azt kérdem az uraktól, mondják meg, mi az oka annak, hogy a hivatalnok mért áll szemben a paraszttal? Mért unja? Mért hárítja el magától, hogy egy pillanatig is foglalkozzék egy falusi ember dolgával?
Rám nézett, s valósággal követelte tőlem, hogy én válaszoljak erre a kérdésre.
Azt mondtam:
- Ez egy négyszáz éves tradíció. Mikor I. Ferdinánd, aki egyénileg korrekt és becsületes és szorgalmas uralkodó volt, átvette Magyarországot, egy nagy elvet tűzött ki: a magyarságot féken kell tartani. Ezt az elvet összes utódja a legnagyobb ambícióval tette magáévá. A magyar faj az osztrák összmonarchikus törekvésekkel szemben mindig ellenálló állásponton volt. A dinasztiának tehát legfőbb érdeke volt, hogy ezt a renitens és ellenszegülő magyarságot megtörje...A dinasztia hivatalnoki kara abban a szellemben nőtt és élt négy századon keresztül, hogy uralkodójának csak akkor tesz kedvére, csak akkor szolgálja annak érdekeit, hogy ha minden téren s minden pillanatban a magyar nép érdekei ellen dolgozik. Ezt a célt szolgálták a birtokadományozások, a telepítések és a hivatali adminisztráció...Ma, Magyarország független állam, amennyire függetlennek sohasem reméltük a világháború előtt a hazát. Igaz, szét vagyunk tépve és rettenetesen meg vagyunk csonkítva, de a hivatali szellem oly ép és sértetlen, mint a Nagy-Magyarország idejében volt...Az a hivatalnok, aki elutasítja a paraszt kérését, már maga sem tudja, hogy ennek a régi szellemnek alázatos híve és szolgája...S ez csak akkor fog megváltozni, ha a "népfenség" elve valaha ennek a hivatali szellemnek a tudatában a királyi fenség elvének a helyére lép.
Az urak hallgattak. A főszolgabíró még jobban lesütötte a fejét, nem szólt, s mindenki igazat adott a szempontnak.
Egy vidéki városban egy nagyon kedves és szelíd főszolgabíró került az asztalunk mellé. Olyan ember, aki lelkében igazat ad az ellenzéknek, s modorával, magatartásával bocsánatot kér, hogy egyetlen megjegyzéssel sem tanúsíthatja ezt az érzést: hiszen megértitek...
Azt mondja a kálvinista pap, jó okos ember, kitűnő előadó:
- Mondjátok meg nekem, mi az oka annak, hogy ha az ember bármelyik minisztériumba megy egy szegény embert protezsálni, előbb-utóbb megutálják, és kitessékelik.
A szolgabíró lehajtotta a fejét, és mint majdnem minden bornemissza, inkább csak nézte a poharát, mint kóstolgatta.
A pap elmesélte az esetét:
- Van itt nálunk egy gazember, akinek kocsmatartási engedélye van, s a fináncokkal olyan bajba került, hogy el fogják árverezni a házát. Szóval egy igazi" jó öreg kocsmáros". Eljött hozzám, s elpanaszolta a baját...Néztem az embert, s azt mondtam neki: Nézze, barátom, én jól emlékszem, mikor maga egyedül mentette meg a falut. Betört az ellenség, a nagy ellenség, s maga volt az egyetlen, aki fegyvert fogott, és mint nagyezüst, kisezüst, és egy marék bronzérem tulajdonosa, azonnal csapatot szervezett, s kikergette őket...Én akkor azt mondtam magának: Maga most megmentette a falut s benne engem és a családomat is. Ha valaha baja lesz, ugyanígy fogok helytállni magáért.
Másnap felutaztam Budapestre, és elmentem az illetékes minisztériumba. Ott megkerestem az aktát s annak a főhivatalnoknak, akire tartozott, előadtam, ki ez az ember, mit tett, micsoda hazafi érdeme van. S kértem, hogy az ügyét ennek megfelelően intézzék el.
A főhivatalnok úr illő tisztességgel fogadta a dolgot, s megígérte, hogy mindent el fog követni az érdekében.
Megnyugodva jöttem haza, s azonnal értesítettem az embert a dologról. Az megnyugodott, és még könnyek is voltak a szemében.
Néhány hét múlva azonban jön hozzám, s jelenti, hogy nem történt semmi. A végrehajtó megjelent nála, mindent lefoglalt, és az árverést ki fogják tűzni.
Én azonnal újra mentem Budapestre, újra felkerestem azt a méltóságos urat, hogy az az emberem a legnagyobb bajban van. Többgyermekes apa, már maga a rettegés sok, amit el kell szenvednie. Őméltósága most kevésbé volt szíves, de azért mindent megígért, ismételten.
Most már magam is kíváncsi voltam, mi lesz, s figyelemmel kísértem a szegény embert. Ismét nem történt semmi, az árverés fenyegetően közeledett. Erre harmadszor is elmentem a fővárosba, s harmadszor jelentkeztem a méltóságos úrnál.
Ez azonban ridegen rám szólt:
- Mért forszírozza nagytiszteletű úr ennek az embernek az ügyét annyira.
Egész belevörösödtem. A szavában nem, de a hangjában valami gyanúsítás volt, hogy talán magánérdekem, hogy háromszor sem sajnálok költeni s fáradozni egy kocsmáros ügyében. Felpaprikázódtam s megmondtam a magamét: "Kérem, nekem semmi érdekem nem fűződik ehhez az emberhez, azonkívül, hogy az egyházközségemnek a tagja. De ez egy nemzeti hős, akinek a tettét aranykönyvbe lehetne írni, ha volna ilyen aranykönyv. A nemzet életét nem a hivatalos rubrikák adják, akármilyen pontosan is dolgozza fel valaki az aktáit, bár ez sem csekélység, itt is lehet hőstettet elkövetni bizonyára...De kint az életben, az egyszerű emberek, akik életüket kockáztatják nehéz időkben...stb."
Én csak azt kérdem az uraktól, mondják meg, mi az oka annak, hogy a hivatalnok mért áll szemben a paraszttal? Mért unja? Mért hárítja el magától, hogy egy pillanatig is foglalkozzék egy falusi ember dolgával?
Rám nézett, s valósággal követelte tőlem, hogy én válaszoljak erre a kérdésre.
Azt mondtam:
- Ez egy négyszáz éves tradíció. Mikor I. Ferdinánd, aki egyénileg korrekt és becsületes és szorgalmas uralkodó volt, átvette Magyarországot, egy nagy elvet tűzött ki: a magyarságot féken kell tartani. Ezt az elvet összes utódja a legnagyobb ambícióval tette magáévá. A magyar faj az osztrák összmonarchikus törekvésekkel szemben mindig ellenálló állásponton volt. A dinasztiának tehát legfőbb érdeke volt, hogy ezt a renitens és ellenszegülő magyarságot megtörje...A dinasztia hivatalnoki kara abban a szellemben nőtt és élt négy századon keresztül, hogy uralkodójának csak akkor tesz kedvére, csak akkor szolgálja annak érdekeit, hogy ha minden téren s minden pillanatban a magyar nép érdekei ellen dolgozik. Ezt a célt szolgálták a birtokadományozások, a telepítések és a hivatali adminisztráció...Ma, Magyarország független állam, amennyire függetlennek sohasem reméltük a világháború előtt a hazát. Igaz, szét vagyunk tépve és rettenetesen meg vagyunk csonkítva, de a hivatali szellem oly ép és sértetlen, mint a Nagy-Magyarország idejében volt...Az a hivatalnok, aki elutasítja a paraszt kérését, már maga sem tudja, hogy ennek a régi szellemnek alázatos híve és szolgája...S ez csak akkor fog megváltozni, ha a "népfenség" elve valaha ennek a hivatali szellemnek a tudatában a királyi fenség elvének a helyére lép.
Az urak hallgattak. A főszolgabíró még jobban lesütötte a fejét, nem szólt, s mindenki igazat adott a szempontnak.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése